Isten csak annyi terhet ad, amennyit elviselsz… (Biztos ez?)
Hol volt, hol nem volt, volt egy királyság, ahol törvénybe iktatták: Isten mindenkinek csak annyi terhet ad, amennyit elbír. Benedek, a falu Öszvére cipelt mindent, még a hiányzó államkincstárt is. Ám amikor útra kel, hogy megkérdezze az Istent, találkozik a rókával, a hétfejű adósárkánnyal és a világ legöregebb koldusával, aki elárulja neki: a terheket nem Isten, hanem a királyok meg a hivatalok rakják az emberre. Malde zseniális, fanyar népmese-szatírája a közterhekről és a józan észről.
• 2026.10.24.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, de a mi országunkhoz kényelmetlenül közel, volt egyszer egy királyság, ahol törvénybe lett iktatva, hogy Isten mindenkinek csak annyi terhet ad, amennyit elbír.
Mindezt Isten megkérdezése nélkül. A törvényt maga a király írta, a főudvari bölcs diktálta, a főpap megáldotta, az alattvalók pedig kívülről megtanulták, majd elkezdték egymásra pakolni a terheiket: asszony az urára, az meg a papra, pap a vargára, varga a szatócsra. De senkinek sem lett könnyebb.
Ebben az országban élt egy szegény ember, akit úgy hívtak, hogy Benedek – bár a faluban csak Öszvérnek becézték. Mert ha valamit cipelni kellett, azt mindjárt rámálházták: vitt jól megtömött jutazsákot, sok-sok teli marmonkannát, és néha más ember keresztjét is elvitte a hátán. Ha a királyi kincstár tartalma fogyatkozóban volt, Benedek hátára pakolták a hiányt is, mondván: a hiány nem termel semmit, a szegény ember viszont legalább dolgozik.
Egy reggel aztán Benedek leült az út szélén, és maga elé sopánkodott. – Mi a bánatod, te gyerök? – kérdezte az öreganyja, aki éppen arra járt egy kosár tojással, két adóhátralékkal és a saját temetésére félretett kendővel. – Nagyanyám, én ezt már nem bírom. – Mit nem bírsz, ídös fiam? – Hát ezt az egészet.
Az öregasszony körülnézott, de nem látott semmit, csak az országot, a királyt, az eget és egy frissen felállított táblát, amelyen aranybetűkkel állt: MINDEN TEHER ÁLDÁS. – Akkor biztosan rosszul bírod – mondta. – Mert ha jól bírnád, nem fájna.
És Benedek ebben a pillanatban félig megvilágosodott. Félvilágosodott.
Az igazság és a hétfejű sárkány
Felállt, és elindult a Kerekerdőbe megkeresni az Istent – úgy tudta, ott lakik –, hogy megkérdezze tőle, nem történt-e valami tévedés a terhek kiosztásánál.
Útközben találkozott egy rókával, amelynek három aranyszőrű fia volt, de mindhárom állami alkalmazásban állt, ezért a róka csak engedéllyel tudott ravaszkodni. A róka meghallgatta Benedek panaszát, aztán azt tanácsolta neki, menjen el az Üveghegyen túlra, ott lakik az igazság. – Szóval messze van az igazság… – sóhajtotta Benedek. – Attól függ – felelte a róka. – Ha gyalog mész, nagyon messze. Ha gazdag vagy, közel. Ha hatalmas vagy, akkor ott van, ahol te állsz.
Benedek ment tovább, míg el nem ért egy buja ligetbe, amelynek minden fáján egy-egy aranyalma termett. Az almákat azonban nem lehetett leszedni, mert a király rendelete szerint az aranyalma a nemzet közös gyümölcse, és a közös gyümölcsöt csak az ehette meg, akinek volt pénze megfizetni a szüretelés közös költségét.
A liget közepén állt egy hétfejű sárkány. Hat feje adóbevallást készített, a hetedik pedig a népet vigasztalta. – Ne búsulj, ember – mondta a hetedik fej. – Minden nehézségben rejlik valami lehetőség. – Miféle lehetőség? – Hogy még nehezebb legyen.
A világ legöregebb koldusa
Benedek otthagyta a sárkányt, és három nap, három éjjel vándorolt, míg egy kút mellett meg nem találta a világ legöregebb koldusát. A koldus olyan öreg volt, hogy már akkor is koldult, amikor az első király még csak koronának való dísztököt keresett a kertjében. – Jó uram – mondta Benedek –, mondd meg nekem, valóban csak annyi terhet ad-e Isten, amennyit az ember elbír? A koldus megvakarta a fejét. – Ezt ki mondta neked? – A király. – Akkor biztosan nem Isten mondta. – Honnan tudod? – Mert én már annyi terhet cipeltem, hogy egyszer megfordult körülöttem a világ, és mégsem szakadt le rólam semmi, csak az életemből néhány esztendő. Isten talán ad terhet, fiam, de a királyok, a hivatalok, a kapzsi szomszédok meg az ember saját félelmei is szívesen rásegítenek. Aztán mindegyik a másikra mutogat.
Benedek ezen elgondolkodott, és megkérdezte, hogyan lehetne megszabadulni a terhektől. – Menj vissza a királyhoz, és mondd meg neki, hogy nem bírod tovább. Hangosan. – De akkor még többet rak rám! – Akkor is. – …Attól félek, hogy megbüntet. – Akkor ne egyedül mondd. Többen demonstráljatok. Úgy lesz a jó.
A korona súlya és a józan ész
Benedek hazament, és összehívta a falu népét. Eljött a molnár, a kovács, a tanító, a bába, a juhász, a három özvegyasszony, a tizenkét gyermek és a falu bolondja – aki egyébként az egyetlen volt, aki minden királyi rendeletet elolvasott, mert azt hitte, a betűk mögött apró emberek laknak.
Másnap mindannyian elmentek a palotához, és egyszerre mondták, hogy nem bírják tovább.
A király először nevetett, mert azt hitte, népünnepély van. Aztán dühös lett, mert kiderült, hogy a nép nem énekelni jött, hanem beszélni. Végül előhívatta a főudvari bölcset. – Mi történt ezekkel? – kérdezte. – Felség, úgy látszik, elérték a teherbírásuk határát. – Lehetséges ez? – A számításaink szerint nem. – Akkor számítsák újra!
A bölcs számolt, a pap imádkozott, az írnok jegyzőkönyvet vezetett, a király pedig kihirdette, hogy a nép terheit ezentúl könnyebbnek kell érezni, ezért mindenki köteles mosolyogni, amikor cipel.
A nép azonban nem mosolygott.
Ekkor a király kénytelen volt megkérdezni az öreg koldust, aki valahogy bejutott a palotába, és időközben megette az összes pogácsát a tanácsteremben. – Mit kellene tennem, öreg? – Elég lenne egy közepesen radikális köztehercsökkentés. Kezdetnek. – És ha nem fér bele a költségvetésbe? – Akkor vegyél le te is valamit magadról.
A király erre elhallgatott. Életében először megérezte a saját koronájának súlyát, mert addig azt hitte, a korona csak dísz, és a súlyát mások viselik helyette. Megpróbálta levenni, de a korona belenőtt a fejébe, mert évek óta úgy hordta, mintha a gondolatai is abból készültek volna.
Nagy nehezen mégis sikerült. Koppant a padlón a korona, majd – lássatok csudát! –, a király feje fölött azonnal megjelent egy apró felhő, amelyből nem eső, nem jégeső, hanem hétköznapi józan ész hullott alá.
Attól fogva a királyságban mindenkinek csak a saját terhét kellett viselnie, akár Isten adta, akár nem. Ennek értelmében új és lazább rendelkezések születtek: a sárkányt átképezték erdőőrnek, a róka engedély nélkül ravaszkodhatott, az aranyalmát pedig az is megkóstolhatta, akinek nem volt pénze szüretelési költségre.
Benedek hátáról is lekerült az innen-onnan rálőcsölt rakomány – nem egyszerre, mert a világ nem olyan hely, ahol a csoda egyetlen mozdulattal csökkenti a régóta halmozódó terheket, de napról napra könnyebb lett neki.
Aki nem hiszi, járjon utána.
Unod, hogy a Meta eltüntesse az tartalmainkat? Iratkozz fel A Kígyó Telegram-csatornájához itt! Ahol cenzúra és algoritmusok nélkül azonnal megkapsz minden új írást.
Kígyó Szatíra-Szavazás
Mi a Sellő utcai sor legnagyobb megmosolyogtató fonáksága?
adó bürokrácia király Malde népmese propaganda szatíra teherbírás
Last modified: 2026.10.14.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
A hozzászólás az aktív előfizetők számára érhető el.
Előfizetői belépés
Előfizetés