A Duna-parti séta után Magyarország úgy érezte, végleg elég volt a bábként kezelésből és az elszigetelésből. Ám a palotába visszatérve a sármőr virágcsokorral, kisfiús bűnbánó mosollyal és ígéretekkel fogadta. A csábítás és a megbocsátás újra működött, de a rózsaszín szemüveg már odalett: Magyarország a lelke mélyén már pontosan tudta, hogy a maszkot csak átmenetileg ragasztották vissza, és a székeket hamarosan újra arrébb tolják.

A sármos mosolyok és a felhőtlen éjszakák mögött lassan, de szisztematikusan zárul a háló. A Sármőr átveszi a hatalmat a palotában: a háta mögött kizárja a barátnőit a saját üzletükből, átrendezi a házszabályokat, kiszorítja a hűséges tanácsadókat, és a Hagyományőrzőt is elhallgattatja. Magyarország lélekben összeomlik a saját piros széke hűlt helyét nézve, de a Duna-parti hajnalban egy régi gyógyító kérdése visszhangzik benne: „Tényleg csak ennyire tartod magad, hogy egy ilyen állapotot elfogadj?” A Sármőr-sorozat megrázó és fordulópontot hozó 7. része a parancsuralmi gázlángolásról (gaslighting) és az ébredő önbecsülésről.

Magyarország a gyönyörű palotájában sétálgat, de a lelkében vihar dúl. Holnap hazatér a Sármőr az üzleti útról – egyszerre érzi a mindent elsöprő szerelmet és egy hideg, megmagyarázhatatlan szorongás fojtogató szorítását. Hogy kiszabaduljon a gondolatai közül, Mátyás királyként álruhába bújik, és a barátnőjével beleveti magát a nép közé, egy lüktető éjszakai mulatságba. A tömegben elvegyülve azonban olyan beszélgetésfoszlányok ütik meg a fülét – eltűnő déli harangszóról, átnevezett vármegyékről és a Gellért-hegyen harmincöt fokban gyakorlatozó katonákról –, amelyekről a palotában semmit sem tudhatott. Mi történik a háta mögött? Miközben hazasétál a sötétben, és a postagalamb már a Sármőr közeledtét jelzi, a tömegből elhangzik egy félve suttogott név, amely rég eltemetett emlékeket tép fel: az Öreg Mesteré. Magyarország álma ezen az utolsó egyedül töltött éjszakán nem lesz nyugodt.