A sármőr és Magyarország románca 12.

Magyarország nem tudta, ki tette a levelet az asztalára.

Nem volt boríték, sem név, sem dátum. Csak néhány összetűzött lap feküdt előtte, a tetején egyetlen rövid mondattal:

Megtette.

Sokáig nem nyúlt hozzá.

A palotában már napok óta különös csend uralkodott. A folyosókon lehalkultak a beszélgetések, az ajtók gyorsabban csukódtak. Az emberek beszéd közben önkéntelenül is hátrapillantottak, és ha valaki megkérdezte, hová lett egy régi munkatárs, rendszerint akadt sürgősebb megbeszélnivaló. Odakintről időnként felmorajlott a nép. A hang hol közeledett, hol távolodott, de sohasem szűnt meg teljesen. Magyarország az utóbbi napokban már álmában is hallotta.

Végül leült, és maga elé húzta a lapokat.

A levelet a sármőr előző felesége írta. Az az asszony, akiről a palotában nem volt tanácsos beszélni.

Ha valaki mégis szóba hozta, a sármőr arca egy pillanatra megváltozott. Aztán elmosolyodott, és elmagyarázta, hogy mindez már a múlt, egyáltalán nem fontos. Máskor azt állította, hogy az asszony még mindig szereti őt, csak képtelen elfogadni a házasságuk végét. Ezért nyilatkozta róla azokat a szörnyű dolgokat.

Magyarország ilyenkor nem kérdezett tovább. Pedig egyre gyakrabban érezte úgy, hogy a férfi annak az asszonynak játszik. Egy sikeres fellépés után néha hamarabb nézte meg a telefonját, mint ahogy hozzá fordult volna. Mintha a taps önmagában nem lett volna elég. Mintha még várna egy üzenetet.

Nézd, mire vittem nélküled. Nézd, kit veszítettél el.

Magyarország ezt eddig nem mondta ki magának. Könnyebb volt elhinni, hogy a sármőr végre boldog, és ebben neki is része van. Most olvasni kezdett.

„Régóta zsarol ezzel: Ha el merek válni, ha őt ki merik rúgni, ha meg merek szólalni… Ha mást merek csinálni, mint amit ő akar, akkor megbánom!”

Magyarország tekintete megállt a sor végén. Vele a sármőr még nem beszélt pontosan így. Alig fél éve voltak házasok, és a férfi egyelőre ügyelt a szavaira. Veszekedéseik persze voltak, már az esküvő előtt is. A végükre azonban Magyarország rendszerint elfelejtette, mit szeretett volna szóvá tenni. Inkább azon gondolkodott, hogyan kérjen bocsánatot úgy, hogy a sármőr végre megnyugodjon.

A férfi higgadtan elmagyarázta, mi fog történni, ha rosszul dönt. Emberek fogják elveszíteni a munkájukat. A barátai elfordulnak tőle. Az ország káoszba süllyed. És amikor mindez bekövetkezik, Magyarország majd emlékezzen rá, hogy ő időben figyelmeztette.

Utána megkérdezte:

– Ugye ezt te sem akarod?

Magyarország sohasem akarta.

Tovább olvasott. Az asszony leírta, milyen volt a férfi mások előtt, és milyen lett, amikor kettesben maradtak. Hogyan tudott egyetlen este alatt figyelmes férjből idegenné válni. Hogyan beszélt másnap szeretettel a családjáról, miközben ő még az előző éjszakát próbálta összerakni magában.

Magyarország lassan letette a lapot. Eszébe jutott egy fogadás az esküvő előttről. A sármőr az asztalfőn ült, és arról beszélt, milyen szerencsés, hogy egymásra találtak. Mindenki őket nézte. Magyarország is mosolygott, bár amikor a pohárért nyúlt, a ruha ujja hozzáért a karján maradt folthoz.

Az előző este a férfi túl erősen fogta meg. Utána sokáig simogatta ugyanott.

Magyarország akkor úgy gondolta, nem volna igazságos egyetlen rossz pillanat miatt elrontani mindazt, ami közöttük szép.

Aztán eszébe jutottak az üzenetek. Az egyik szerint Magyarország volt a legfontosabb számára. A következőben már hálátlan volt, hűtlen, és az ellenségeit szolgálta. Mire megpróbált visszatérni rájuk, a sármőr már nem értette, miről beszél.

– Én ilyet írtam volna neked?

Magyarország megnyitotta a beszélgetést. Az üzenet nem volt ott. A férfi nézte, ahogy keresgél.

Egy idő után már nem kereste.

Visszavette a levelet. Az asszony arról írt, hogy a sármőr mindenkinek más történetet adott elő. A közönség előtt ő volt a szerető férj. A barátok előtt az üldözött áldozat. A család előtt a nélkülözhetetlen apa. Otthon pedig addig tartott egy vita, amíg az asszony el nem ismerte, hogy a férfinak igaza van. Úgy kellett bocsánatot kérnie, hogy a sármőr el is higgye: valóban ő érzi magát hibásnak.

Magyarország ismerte azt a fáradtságot. Amikor az ember már bármit kimondana, csak végre lefekhessen. És a szégyent másnap reggel, amikor eszébe jut, mi mindent ismert el az éjszaka.

A folyosón valaki nevetett. A hang hirtelen elhallgatott, Magyarország pedig az ajtóra nézett.

Odakint a sármőr a nép megmentőjeként járta a termeket. Kezet rázott, szabadságot és tisztességet ígért. Bent listák készültek, régi munkatársak helye ürült meg. Az értekezleteken egyre többen kezdték azzal a mondatukat, hogy természetesen teljesen egyetértenek vele.

Magyarország eddig azt hitte, a férfi elfáradt. Túl nagy rajta a nyomás. Majd ha elcsendesednek az ellenségei, megint olyan lesz, mint az elején. Az asszony is erre várt. Ott állt a levélben.

A sármőr valóban párhuzamos előadásokat rendezett.

Csak a színpad lett nagyobb.

A következő oldalon az asszony hangfelvételekről írt. Beszélgetésekről, amelyeket a férfi titokban rögzített, és később elővett, amikor szüksége volt rájuk. Sokáig csak azt mondogatta, hogy megteszi. Az asszony azt remélte, pusztán ijesztgeti.

Magyarország visszalapozott a legelső mondathoz.

Megtette.

Most értette meg, miért beszélt egyszer az Öreg Mester poloskákról. Nem rovarokra gondolt. Hanem lehallgatókészülékekre.

Lassan körülnézett a szobában. A lámpa, a könyvespolc, a kis óra az asztal szélén: minden ugyanott állt, ahol reggel. Végignézett rajtuk, aztán elölről kezdte, bár nem tudta, mit keres.

Hányszor beszélt itt őszintén? Hányszor mondta el, kitől fél, kiben nem bízik, mit szégyell, és mi fáj neki? A sármőr néha egészen közel hajolt hozzá, és azt mondta, neki bármit elmondhat. Magyarország most próbált emlékezni a pontos szavakra. Milyen neveket mondott ki. Kit hozhatott bajba.

Kint ismét felmorajlott a tömeg. Az ablakhoz ment. A téren már nemcsak azok álltak, akiket a sármőr ellenségeknek nevezett. Felismert néhány arcot az esküvőről. Embereket, akik akkor még tapsoltak, és azt mondták, végre jó kezekben lesz.

Most kis csoportokban beszélgettek. Valaki felmutatott egy papírt. Mások közelebb húzódtak hozzá, hogy elolvassák. Magyarország hátralépett az ablaktól. Vajon hozzájuk is eljutott?

Visszaült az asztalhoz.

A levél vége felé az asszony arról írt, hogy eleinte együtt örültek a sikereinek. Később egy-egy elismerés után már hazafelé azon gondolkodott, milyen kedvében találja a férfit. Megpróbált kevesebbet beszélni a munkájáról.

Magyarországnak eszébe jutott, hogy a sármőr egyszer egy régi fényképet mutatott neki. Az asszony állt középen, a sármőr valamivel hátrébb. Sokáig nézte, aztán csak annyit mondott:

– Azt persze senki sem kérdezte, én mit tettem hozzá.

Magyarország akkor a férfi arcát figyelte. Ahogy az ujjával végigsimított az asszony képén, mielőtt félretette.

Most már értette, hogyan férhetett meg benne a szeretet és a féltékenység. Az asszony többre vitte, aztán el is hagyta. A sármőr pedig még mindig elővette a telefonját minden győzelem után, mintha egyszer végre megérkezhetne az az üzenet.

A lap alján ez állt:

„De én már nem félek tőle. Rettegtem, sírtam eleget.”

Magyarország sokáig nézte ezeket a szavakat. Megpróbálta magában kimondani, hogy ő már nem fél. De nem ment.

Újra elolvasta.

A folyosóról léptek hallatszottak. Felismerte őket.

Ösztönösen a papírokért nyúlt. Még elrejthette volna őket a fiókban. Mire a sármőr belép, felállhatna, megkérdezhetné, milyen napja volt. Pontosan tudta, milyen hangon kell kérdeznie.

Ahogy felemelte a lapokat, észrevette az utóiratot:

„UI.: A jelen írás terjedelmi okokból nem tartalmaz minden történetet. Tudom folytatni.”

A léptek közelebb értek. Magyarország lassan visszaengedte a levelet az asztalra.

Eszébe jutott, milyen jólesett eleinte a férfinak, amikor tanácsot kért tőle. Milyen szívesen döntött helyette. És milyen gyengéd tudott lenni, amikor Magyarország azt mondta, nélküle nem boldogulna.

A sármőr ilyenkor sohasem sietett a telefonjáért.

Az ajtó túloldalán elhallgattak a léptek. Magyarország még mindig félt. A tenyerét a lapokon tartotta, nehogy az utolsó pillanatban mégis a fiókba csúsztassa őket.

Egész idő alatt azon gondolkodott, mit fog mondani, ha a sármőr meglátja. Most először arra is kíváncsi volt, mit fog mondani a sármőr.

A kilincs lassan lenyomódott.

Magyarország nem rejtette el a lapokat.