MaldeHol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de a jogdíjakon innen, volt egyszer egy ország, amelynek királya annyira szerette az irodalmat, hogy életében egyetlen könyvet sem olvasott el, halálában viszont már hármat is kiadatott. Igaz, a három könyvet ugyanaz az ember írta a királyi udvar megbízásából, mégpedig magáról a királyról.
Ebben az országban az írók kétfélék voltak: élők és holtak.
Az élőknek dolgozniuk kellett, a holtaknak elég volt „létezniük”. Az élők kéziratokat küldözgettek, szerkesztőségek előtt ácsorogtak, kiadói válaszokra vártak, és közben lassanként megértették, hogy a halhatatlanság nem irodalmi, hanem adminisztratív állapot, amelyben az ember vagy részesül, vagy nem – de ha mégis, utána már nem kell érte különösebben fáradoznia.
Élt ott egy szegény író is, akinek olyan szépen csillogott a tehetsége, mint a hajnali napsugár egy harmatos Škoda motorháztetején. A napsugarat azonban nem lehetett elszámolni kulturális teljesítményként, ezért a királyi hivatal évekig tudomást sem vett róla. Ez az író megírt egy dúsan habzó meseregényt, amelyben a szegény ember három próbát állt ki, a legkisebb fiú legyőzte a sárkányt, majd megkérte a királylány kezét, aki mindössze egy szabad délutánt kért hozományul, amikor nem kell önmagát megvalósítania.
A könyv azonban roppant karcsú érdeklődést váltott ki:
A kiadó szerint a történetnek nem volt kellő piaci jelenléte és aktualitása;
A kritikusok szerint egysíkúak voltak a karakterábrázolások, és rosszul volt pozicionálva a háttérsztori;
Az olvasó szerint túl sokat kellett rajta gondolkodni;
Az Esélyegyenlőségi Hivatal szerint pedig a szegénység ábrázolása nem volt eléggé optimista.
A boszorkány és a reklamációmentes életmű
Az író bánatában kiment az erdőbe, ahol egy vénséges vén boszorkány lakott, aki már háromszáz éve nem írt semmit, de minden könyvkiadó ismerte a nevét.
— Miért van az — kérdezte tőle az író —, hogy az igazán rossz könyvek sokszor tovább élnek, mint a jók, és szerzőik még a síron túlról is pénzt keresnek?
A boszorkány fölnevetett, s nevetéséből hét fekete holló röppent elő.
— Azért, édes fiam, mert a halál nem javítja meg a könyvet, csak megszünteti a szerzőt mint reklamációs lehetőséget. A gyenge író hagyatéka ilyenkor különösen jól értékesíthető, hiszen már nem írhat újabb rossz könyvet, tehát a régi rosszak szilárd életművé nemesednek. Az örökösök gondozzák a nevet, a kiadók új borítót húznak a régi szövegre, az iskolák kötelező olvasmánnyá avatják, a kritikusok pedig olykor mély jelentéseket bányásznak belőle. A halott szerző meg nem tiltakozik a saját életműve ellen.
— És a pénz?
— A pénz, fiacskám, nem szégyenlős. Ha egy név egyszer már eladhatóvá vált, a szerző halála után sem kérdezi meg senki, hogy a mű jó-e, csak azt, hogy van-e rá kereslet. A könyv lehet közepes, lehet felejthető, de ha a szerző neve jól mutat a plakáton, még a sírjában is számlaképes marad az illető.
Az író megköszönte a tanítást, de a boszorkány még utána szólt:
— Egyet jegyezz meg: nem minden halott író nagy író, és nem minden nagy író hal meg időben. Az irodalmi piacnak azonban kényelmesebb egy halott szerző, aki már nem változtatja meg a véleményét, nem írja át a régi művét, és nem követel magasabb honoráriumot.
A bürokrácia és az emlékév
Az író hazament, és elhatározta: ő is meghal, hátha akkor majd elismerik.
Csakhogy a halálhoz előbb engedélyt kellett kérnie, az engedélyhez szakmai indoklást csatolnia, az indokláshoz pedig igazolnia, hogy életében legalább három jelentős művet alkotott. A hivatal ugyanakkor csak akkor ismerte el jelentősnek a művet, ha annak szerzője már halott volt. Így a kérvény körkörös eljárásban rekedt, mint a saját farkába harapó sárkány, amelynek hét feje hét különböző bizottsághoz tartozik.
Eközben a királyi temetőben egyre nagyobb lett a forgalom. A holt írók sírjai fölé könyvesboltok épültek, a sírkövekre idézeteket véstek, a sírok mellé ajándékpultokat állítottak.
A legnépszerűbb szerzőnek külön emlékévet rendeztek: újra kiadták az összes műveit, majd az összes műveinek válogatását, aztán a válogatás válogatását, végül a szerző eddig ismeretlennek mondott feljegyzéseit, amelyekről a kiadó ünnepélyesen kijelentette, hogy nélkülük nem érthető meg a huszonegyedik század emberének belső vívódása. (És a belső vívódásból is szép bevétel lett.)
A szegény író mindezt látva végül megértette: a holt írók hatalma nem feltétlenül a műveikben lakozik, hanem abban a közös megegyezésben, amely szerint a halál után minden mondatnak súlya támad – még annak is, amely fénykorában csak egyszerű papírnehezék volt. A halott szerző köré intézmény épül, az intézménynek költségvetése lesz, a költségvetésnek érdeke, az érdeknek pedig olyan hosszú élete, hogy a szerző már régen porrá válik, mire az utolsó jogdíjat is kifizetik.
A király ekkor rendeletet hozott, miszerint az országban ezentúl minden írót kizárólag a halála után szabad értékelni, mert így elkerülhető a személyeskedés, a szakmai vita és a szerzői önérzet kellemetlen megnyilvánulása. Az élő írók ezután még kevesebb könyvet adtak el, a holtak még többet, az örökösök pedig új kastélyokat vásároltak, mert a kultúra támogatása fontos nemzeti ügy volt – különösen akkor, ha valaki más fizette.
A szegény író végül nem halt meg, csak abbahagyta az írást.
Aztán egy szép napon (talán szerda volt?) a kiadója a kézirat hiányát radikális művészi gesztusnak nevezte, és A hallgatás poétikája címmel adta ki. A kritikusok a „kimondhatatlan tartományának” nevezték a kötetet, az olvasók pedig azonnal megvették, mert azt hitték, lemaradnak valamiről, ha nem olvassák el.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
A hozzászólás az aktív előfizetők számára érhető el.
Előfizetői belépés
Előfizetés