MaldeA szegénység heraldikája, avagy miként lesz a hét krajcárból családi címer, a görbe hátból pedig az emberi méltóság diadalíve
Volt egyszer, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az adósságok inneni partján, egy ország, ahol a királynak aranyból volt a koronája, a grófnak ezüstből a kanalai… Ám a zsellérnek egyetlen olyan vagyona volt csupán, amely nem nemesfémből készült, és sem elvenni, sem megadóztatni, sem zálogba csapni nem lehetett: a büszkesége.
Ezt a kincset nem őrizte mesebeli biztonsági rendszer (hétfejű sárkány), nem lakott benne tündér, sőt még tisztességes lakat sem volt rajta. Csak volt. A zsellér büszkesége olyan természetű jószág, amit minél többen taposnak, annál magasabbra emeli fejét, mintha a megaláztatás nem volna egyéb, mint a paraszti önérzet trágyázása.
Élt abban az országban egy bizonyos Mihály, akinek sem földje, sem lova, sem malma nem volt, mindössze egy banktulajdonú vályogkunyhója, amelyben az esőnek külön bejárata volt, a szélnek pedig állandó lakhatási engedélye. Felesége, Borbála, minden hajnalban megfőzte a semmit, s mire a nap felkelt, az egész házban odakozmált reményillat terjengett. Mihály azonban, ha valaki megkérdezte, hogyan megy a sora, kihúzta magát, és azt felelte, hogy a maga ura – ami igen szépen hangzott, tekintettel arra, hogy házában még a küszöb sem volt az övé.
Egy napon a király kihirdette, hogy aki a legnagyobb büszkeséget mutatja fel az országban, annak egy zsák aranyat adományoz – mert az udvari bölcsek kiszámították, hogy a büszkeség a nemzeti gazdaság olyan tartaléka, amelyet nem kell importálni, és amelynek fenntartásához a királyi kincstárnak egyetlen fillérrel sem szükséges hozzájárulnia.
Elindultak hát a hetvenkedők: a herceg a származásával, a gróf az őseivel, a bankár a vagyonával, a hadvezér a sebeivel büszkélkedett, amiket olyan csatákban szerzett, amelyekről a köznépnek nem volt tudomása. Mihály pedig fölvette az egyetlen ünneplő kabátját, amelyet még az apjától örökölt, s amelyen annyi foltozás volt, mint égen a csillag – annyi, de annyi, hogy a szabóipar teljes története tanulmányozható lett volna rajta.
A királyi palotában mindenki megcsodálta a gazdagság különféle változatait, mígnem Mihályra került a sor. A király megkérdezte tőle, mivel dicsekedhet, mire a zsellér azt felelte, hogy ő bizony senkinek sem tartozik hálával azért, mert szegény, és ez büszkeséggel tölti el.
A terem tüstént elcsöndesedett, mert az udvari nép számára a szegénység csak akkor volt elfogadható, ha alázattal párosult, lehetőleg a megfelelő meghatottsággal, hogy a kiváltságosok üdítő jótékonykodási hajlamának is jusson némi színházi fény.
Mihály azonban folytatta: nem kér alamizsnát, nem kíván más földjéből egy barázdát sem, de azt sem engedi, hogy a nyomorúságát valaki erényként adja el neki, mintha a nélkülözés valamiféle égi kitüntetés volna, amelyet a királyi hivatal ünnepélyesen a mellére tűzhet. Ő azért büszke a szegénységére, mert nem tud más lenni.
Ekkor előlépett a király tanácsosa, egy hosszú orrú és még hosszabb emlékezetű ember, aki minden szegényt ismert, de egyet sem látott még közelről, és azt mondta, hogy a zsellér bizonyára elégedetlen, holott a nép boldogságának alapja az elégedettség, különösen akkor, ha az elégedettséget rendeletben írják elő.
Mihály erre elmosolyodott, és azt felelte, hogy ő nem elégedetlen, csupán nem hajlandó összetéveszteni a jóllakottságot a méltósággal, a hallgatást a bölcsességgel, a meghajlást pedig azzal a ritka képességgel, amelyet a királyi udvarban lojalitásnak neveznek.
A király eltöprengve vakargatta szakállát, melyben apró aranypacsirták fészkeltek, és úgy találta, hogy ez a beszéd veszedelmesebb minden lázadásnál, mert a lázadó legalább elfoglalni akar valamit, a büszke zsellér viszont nem kíván mást, csak hogy ne lehessen helyette megfogalmazni a saját életét. Ez pedig, amint a bölcsek régi könyveiből kiderül, a hatalom számára különösen kellemetlen tulajdonság, hiszen az alattvaló addig kezelhető, amíg a nyomorúságához magyarázatot, a hallgatásához pedig erkölcsi erényt lehet rendelni.
A király végül odaítélte Mihálynak az aranyzsákot, de a zsellér nem fogadta el. Nem azért, mert nem volt rá szüksége, hiszen a szegény ember is tudja, milyen éltető dolog, ha a kenyér nem csupán a képzeletben ropog, hanem azért, mert az udvar máris azt várta tőle, hogy a zsákért cserébe hálásan elismerje: a világ rendje igazságos, hiszen lám, a király még a szegényekre is gondol.
Mihály inkább sarkon fordult és hazament, ahol Borbála aznap kivételesen két krumplit főzött, és az egyikből levest, a másikból pedig ünnepi vacsorát készítettek aszerint, hogy melyikük mennyire volt éhes.
Az országban azóta is mesélik, hogy a zsellér büszkesége nagyobb volt a király kincstáránál, bár az udvari krónikák ezt a történetet gondosan kihagyták, és helyette azt jegyezték föl, hogy Mihály, a szerény alattvaló, önként lemondott a jutalomról, mert felismerte a királyi kegy nagyszerűségét.
A nép azonban másként emlékezett, s az öregek még sokáig tanították gyermekeiknek, hogy a büszkeség nem attól nagy, ha az embernek van mire fölnéznie, hanem attól, ha a földön maradva sem hajlandó fölfelé hazudni.
Mert a szegénységből lehet ugyan erényt kovácsolni, csak éppen nem annak, aki benne él, hanem annak, aki hasznot húz belőle; a zsellér büszkesége pedig talán az utolsó olyan királyság, amelyben a trón nem örökölhető, a korona nem megvásárolható, és az alattvaló egyetlen feltétellel uralkodhat önmagán: ha nem engedi, hogy mások mondják meg neki, mennyit ér.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
A hozzászólás az aktív előfizetők számára érhető el.
Előfizetői belépés
Előfizetés