Rimóczi LászlóCasanova és Don Juan ugyanannak a férfimitológiának két egészen különböző változata. Az egyik gyűjti a nőket, a másik mintha a női nemet akarná legyőzni; az egyik élvezi a szerelmet, a másik a hódítás megszállottja. Ha nem pusztán azt vizsgáljuk, melyikük volt a nagyobb nőcsábász, hanem azt nézzük meg, mit árul el a két figura a férfivágyról, hiúságról és a nőkről, meglepő válaszokat kapunk.
Van a férfiak történetében egy örök alfaj: a nőcsábász, aki nem egyszerűen szeretne egy nőt, hanem azt szeretné, ha a nők szeretnék őt – a két állítás között körülbelül akkora különbség van, mint egy pohár bor és egy borospince között. Casanova és Don Juan. Egyikük hús-vér ember, a másik irodalmi teremtmény; egyikük emlékiratot hagyott maga után, a másik legendát; egyikük számára a nő a világ legérdekesebb tényezője, a másik számára inkább a világ legérdekesebb célpontja. Az egyik kíváncsi, a másik megszállott. Az egyik kalandor, a másik ragadozó. És talán éppen ezért nem ugyanazt a jelentést hordozzák.
Casanova szeretett élni, Don Juan szeretett győzni
Ez az első, és talán legfontosabb különbség. Casanova, a velencei kalandor, szerencsejátékos, diplomata, szökött fogoly, utazó, író és professzionális hedonista, tulajdonképpen egy XVIII. századi életművész. Nála a nőkkel való kapcsolat nem különálló hadművelet volt, hanem az élet egészének része: ugyanúgy hozzátartozott az evéshez, utazáshoz, zenéhez, pénzhez, veszélyhez és kíváncsisághoz. Casanova nem feltétlenül akarta birtokolni a világot. Inkább ki akarta próbálni. Ezért olyan érdekesek az emlékiratai is. (Amúgy egyáltalán nem volt olyan dögös, legalábbis a szó mai értelmében, mint ahogy sokan képzelik róla, csak jó parókái voltak, menő dumája és határozott fellépése.) A nő nála ritkán puszta név a hódítási listán, a kaland a lényeg: a találkozás, a beszélgetés, a várakozás, a szökés, a félreértés, a szerencse, a véletlen. Casanova nem a nőket szerette, hanem azt az egész színházat, amelyben a férfi és a nő egymásnak szerepet játszik.
Don Juan már egészen más. Ő nem annyira életművész, inkább életfogyasztó. A spanyol legenda hőse újabb és újabb nőket csábít el, majd továbblép. Nem azért, mert egyik sem elég jó, hanem mert egyik sem lehet elég. Don Juan problémája éppen az, hogy amit keres, az nem egy nő. Talán még csak nem is a szerelem. Ő a következő pillanatot keresi, a következő győzelmet, a következő bizonyítékot arra, hogy még mindig ellenállhatatlan. És itt válik a nőcsábítás egyszer csak metafizikává. Mert miért kell valakinek száz nő, ha egyetlen nő szeretete is elég lehetne? Talán azért, mert nem a szeretetre vágyik, hanem arra az érzésre, hogy bárkit megszerezhet.
Nőcsábászok… Persze ez így túlságosan egyszerű volna, mert Casanova sem volt valamiféle XVIII. századi művelt szívtipró, ahogy Don Juan sem egy fekete köpenyes szörnyeteg, aki esténként női szíveket gyűjt befőttesüvegekbe. Mindketten annak a régi férfivilágnak a termékei, amelyben a férfi társadalmi szabadsága sokkal nagyobb volt, mint a nőé. És mégis: Casanova alakjában van valami meglepően modern. Ő ugyanis sokszor érdeklődik a nő iránt. Nemcsak a női test iránt, hanem a női személyiség, intelligencia, hangulat, társadalmi helyzet iránt is. A csábítás nála beszélgetés. Színház. Pszichológia. Rögtönzés. Ha kell, hazugság, ha kell, bók, ha kell, menekülés – de mindig játék. Don Juan ezzel szemben mintha egyetlen mondatot ismételne: „Meg tudom szerezni.”
Két férfi, két legenda, kétféle étvágy
Casanova számára a nő sokszor partner a játékban. Don Juan számára a nő a játék tétje. Ezért van az, hogy Casanovát még ma is hajlamosak vagyunk romantikus kalandorként látni, Don Juant pedig egyre inkább pszichológiai esetként. Casanova öregedő férfiként is érdekes marad, mert nála nem pusztán a hódítások száma az egyetlen lényeges memoáradat. Don Juan viszont akkor kezd igazán tragikussá válni, amikor rájövünk: ha egyszer mindenkit meg lehet hódítani, akkor végül senki sem marad, akit meg kellene ismerni. És talán itt találkozik a két férfi. Mindketten menekülnek: Casanova az unalom elől, Don Juan önmaga elől. Micsoda különös férfipokol: az egyik azért nem tud megállapodni, mert fél, hogy akkor unatkozni kezd; a másik meg azért kerüli a kötöttségeket, mert fél meghallani a saját ürességét. A nő pedig – milyen furcsa, milyen igazságtalan és milyen mulatságos szereposztás – mindkettőjük történetében egyszerre múzsa, zsákmány, tükör és bíró.
Casanova azt akarja, hogy szeressék, Don Juan azt akarja, hogy vágyjanak rá, ám a két fogalom nem egymás szinonimája – a szerelem ugyanis veszélyesebb a hódításnál. A hódító uralkodik, a szerető kiszolgáltatja magát. A hódítás pillanatában még lehetünk istenek, a szerelem másnapján viszont már csak emberek vagyunk, méghozzá olyan emberek, akiknek fontos, hogy a másik mit gondol róluk. Don Juan éppen ezt nem bírja elviselni. Casanova viszont, minden önzése és hiúsága ellenére, legalább időnként hajlandó belépni ebbe a veszélyesebb térbe. Ezért talán nem is az a kérdés, melyikük volt a nagyobb nőcsábász, hanem az, hogy melyikük tudott jobban együtt lenni nőkkel anélkül, hogy közben elveszítette volna a saját emberi arcát. És erre a kérdésre a válasz nem teljesen egyértelmű. Casanova egész életében a szerelmet kereste, miközben folyamatosan továbbállt. Don Juan egész életében a nők után kajtatott, miközben egyikhez sem érkezett meg.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
A hozzászólás az aktív előfizetők számára érhető el.
Előfizetői belépés
Előfizetés