Rimóczi LászlóA belem kifordul azoktól a reklámoktól, amikor egy óriáscég gyerekekkel, puszikkal és ölelésekkel akar eladni olyan dolgokat, amelyekhez ezeknek semmi közük: hitelt, internetcsomagot, mobilt, bankszámlát, befektetést, „gyógyszert”, satöbbit… Mintha tényleg csak a javunkat akarnák, nem pedig profitot realizálni.
Noha a szentimentalizmusnak mindig is volt valami gyanúsan emberi tulajdonsága: úgy tesz, mintha a szív volna az emberi civilizáció legfontosabb szerve, holott az emberiség történetének jelentős része éppen annak bizonyításával telt, hogy szív nélkül is egészen jól lehet birodalmakat alapítani, háborúkat indítani, részvényeket kibocsátani, sőt olykor még szerelmes leveleket is írni.
A szentimentalizmus tehát nem egyszerűen érzelmi magatartás, hanem valamiféle esztétikai és erkölcsi különállás, amely a könnyet a gondolat rangjára emeli, a sóhajt pedig a metafizika előszobájába helyezi. De mi történik akkor, ha az érzelem is vállalati struktúrába kerül, ha a meghatottságot teljesítménymutatók szerint mérik, és a könnyek termelési költségeit egy könyvelőiroda gondos kezekkel optimalizálja?
Meghatottság negyedéves bontásban
A céges szentimentalizmus korában ugyanis már nem elegendő, ha valaki meghatódik egy naplementén, egy öreg kutya tekintetén vagy egy gyermekkori emlék váratlan visszatérésén. A meghatottságnak immár hasznosulnia kell, lehetőleg negyedéves bontásban, és nem árt, ha a végén kimutatható üzleti eredményt is produkál.
A vállalatvezető, aki egykor legfeljebb a profit csökkenése miatt érzett szomorúságot, ma már könnyes szemmel beszél a közösség erejéről, az emberi értékekről, a családias légkörről és a munkatársak iránti megbecsülésről – miközben a háttérben, egy Excel-táblázatban már régóta piros színnel szerepelnek mindazok, akiknek ebből a családias légkörből a következő hónaptól nem jut többé.
Micsoda különös kettősség! A modern üzleti élet egyik legnagyobb találmánya, hogy a könyörtelenséget képes érzelmi díszcsomagolásban értékesíteni.
A felmondás immár nem elbocsátás, hanem új lehetőség;
A túlmunka nem kizsákmányolás, hanem közös küldetés;
A fizetésemelés elmaradása pedig nem anyagi sérelem, hanem alkalom a belső értékek elmélyítésére.
A munkavállaló így lassanként megtanulja, hogy nemcsak a munkaerejét kell rendelkezésre bocsátania, hanem az érzelmi életét is – lehetőleg mosolyogva, motiváltan, a vállalati arculathoz igazodó lelkesedéssel.
A vállalati liturgia kellékei
A céges szentimentalizmusnak megvannak a maga liturgikus kellékei.
Ilyen például az év végi karácsonyi beszéd, amelyben az igazgató úr a család fontosságáról értekezik, miközben a dolgozók arra gondolnak, hogy a saját családjukat idén is csak a túlórák után, esetleg a szabadságukból megmaradt néhány órában láthatják.
Ilyen a motivációs tréning, ahol idegen trénerek arra biztatnak bennünket, hogy nyissuk meg a szívünket – miközben a résztvevők többsége legszívesebben az ablakot nyitná ki, hogy legalább az oxigén szabadon áramolhasson.
És ilyen a vállalati közösségi nap is, ahol a munkatársak kötélhúzással demonstrálják az összetartozást, noha a hétköznapokban éppen egymás állásáért kénytelenek kötélnek állni.
A jelenség persze nem új, csupán a nyelvezete változott. A régi gyáros még egyszerűen azt mondta, hogy dolgozni kell; a mai vezető viszont azt mondja, hogy együtt alkotunk értéket. Az előbbi legalább nem követelt érzelmi azonosulást, az utóbbi azonban már a lélekre is igényt tart – mintha a munkaszerződés apró betűs részében valahol az állna: a munkavállaló köteles szívét, lelkét, empátiáját és esetleges gyermekkori traumáit a vállalat rendelkezésére bocsátani.
A szívnek nincs költséghelye
És mégis, talán igazságtalanok lennénk, ha minden meghatottságot csalásnak minősítenénk. Hiszen a vállalati folyosókon is történhetnek valódi emberi csodák: egy kolléga, aki észreveszi a másik fáradtságát; egy vezető, aki képes bocsánatot kérni; egy közösség, amely nemcsak a sikereket, hanem a kudarcokat is együtt viseli.
Csakhogy ezeknek a pillanatoknak éppen az a legszebb tulajdonságuk, hogy nem szerepelnek semmiféle stratégiai tervben, nem rendelhetők meg, és nem lehet őket prezentációs diákra zsúfolni. A valódi szentimentalizmus ugyanis nem vállalati kompetencia, hanem az emberi létezés egyik utolsó, még nem teljesen kiszervezhető kiváltsága.
Talán ezért kellene bevezetni a céges szentimentalizmus etikai kódexét, amelynek első és legfontosabb pontja kimondaná: senkitől sem várható el, hogy szeresse azt, ami kihasználja.
A második szerint a könny nem helyettesítheti a fizetést, a harmadik pedig rögzítené, hogy az emberi méltóság nem béren kívüli juttatás.
Mert a szívnek, bármennyire is szeretnék a vállalati tanácsadók, nincs éves beszámolója, nem rendelkezik költséghellyel, és különösen nem hajlandó részt venni a hétfő reggeli státuszmegbeszéléseken. A szív ugyanis még mindig az a különös, gazdaságilag nehezen értelmezhető szerv, amely olykor éppen akkor dobban meg, amikor az embernek az égvilágon semmi haszna nem származik belőle.
És talán ez az utolsó reményünk: hogy egyszer majd a cégek is megtanulják, a meghatottság nem attól lesz valódi, hogy mindenki egyszerre tapsol a prezentáció végén.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
A hozzászólás az aktív előfizetők számára érhető el.
Előfizetői belépés
Előfizetés