Hortolányi GáborA vasúti váróteremben olyan három fok volt, de ezt senki sem mérte, mert a higanyos hőmérő még július elején szétpattant a falon, és egyetlen vasutas sem merte bevállalni azt a blamát, hogy a felületi hőmérővel a kezében cáfolja ezt meg. Erre csak a nagyon nagyra hivatott emberek és az ő jobbágyaik vevők. A meszelés alatt egy „Magyarország jobban teljesít” matrica sarka látszott ki, amelyet valaki kulccsal próbált lekaparni, de csak a mondat feléig jutott, így ott annyi maradt: Magyarország jobban.
A peron melletti vágányon a déli sebesvonat állt. Pontosabban nem állt, hanem vesztegelt; a mozdonyból szelíd, fehér füst szivárgott, mint egy elcsendesedett, tisztes kályhából. A masiniszta a fülke árnyékában ült egy műanyag rekeszen, lábát egy vödör langyos vízbe lógatta, és keresztrejtvényt fejtett.
A falra szerelt, szürke tölcséres hangszóró – amelyből az ezredforduló óta hiányzott a porvédő rács – hirtelen felharsant. Előbb száraz, fémes köhögés hallatszott, mintha valaki egy marék sódert szórt volna a membránra, majd megszólalt a dallamcsengő. Nem a régi szignál volt, hanem egy magabiztos, mély férfihang szintetizált változata:
„Tájékoztatjuk a tisztelt utazóközönséget, hogy a nemzeti vasúthálózat modernizációja a tervezett ütemben, a magyar családok védelmének figyelembevételével halad. A szuverén magyar közlekedéspolitika eredményeként a késések átlagos ideje az elmúlt negyedévben történelmi minimumra csökkent, miközben a Nyugat-Európát sújtó logisztikai és morális összeomlás elkerülte hazánkat.”
A hangszóró alatt, a harmadik padon Kovács úr ült. Ötvenhat perce járt le a műszakja a kábelgyárban, és egy nejlonszatyorban melegedő parizeres zsemlét szorongatott. Nem nézett sehova, a tekintetét a túlsó vágány zúzottkövei közé fúródott műanyag poharakra szögezte.
A hangszóró újra reccsent:
„Figyelem! A vágányok hőtágulása ellensúlyozva lett. A vágányok hossza a dinamikusan növekvő gazdasági mutatókkal összhangban tágul még a hidegben is, ezt a miniszterelnök külön hangsúlyozva kérte a házelnöktől, biztosítva ezzel a megnövekedett teher- és személyforgalom zavartalan áramlását. Kérjük, az árnyékos helyeken várakozzanak a történelmi léptékű eredmények beérkezéséig.”
A második vágány felől csikorgás hallatszott. Egy pályamunkás tolt végig egy kézikocsit, amelyen három darab sárga vödör és egy felmosófa zörgött. A vödrök oldalán filctollal felirat díszelgett: KLÍMA.
– Hallja, mester – szólt oda a padon ülő Kovács úr, meg sem mozdítva a fejét. – Megy ma még ez a szar valamerre?
A pályamunkás megállt, megemelte a sildes sapkáját, megtörölte a homlokát egy zsíros ronggyal, majd a menetrendi táblára nézett, amely már két éve egyetlen papírlapot sem tartalmazott, csak egy üres, repedt plexit.
– Menni megy – felelte csendesen. – Csak a hőtágulás. A túloldalon már beért a falu széléig a sín, de itt még hiányzik belőle negyven centi. Meg kell várni, míg lemegy a nap, és visszahűl a szabványra. – És addig? – Addig büszkék vagyunk – mondta a munkás, és meglökte a kézikocsit.
A hangosbemondó ekkor magasabb hangerőre váltott. Valamiért a háttérben halk vonószenekari kíséret is indult, mintha egy bécsi újévi koncert recsegne egy rozsdás konzervdoboz mélyéről:
„Felhívjuk utazóink figyelmét, hogy a harmadik vágányon veszteglő szerelvény nem vesztegel, hanem szimbolizálja a magyar gazdaság stabilitását és megkérdőjelezhetetlen állóképességét. A menetrend csupán brüsszeli bürokraták által ránk kényszerített absztrakció; a valóság ezzel szemben a helyben maradásban rejlő erő. Aki nem indul el, azt nem érheti baleset. Magyarország nem enged a provokációknak.”
A váróterem ajtaja nyikordult, és belépett a forgalmista. Egyenruhája gombjai hiányoztak, a gallérját biztosítótű tartotta össze. Megállt a fali automata előtt, amelyből már tíz éve nem kávé jött, hanem darazsak fészkeltek benne, majd zsebéből előhúzott egy doboz gyufát, és meggyújtott egy fél szál cigarettát.
– Zoltán – mondta a padon ülőnek –, ne edd meg azt a parizert, zöldül a széle. – Nem eszem – mondta Kovács úr. – Csak fogom. Jólesik, hogy melegebb, mint a levegő.
A hangosbemondóban a zene felerősödött, a férfihang szinte ünnepélyessé vált:
„Köszönjük, hogy a nemzeti vasutat választották. A jövő elindult. A jövő érkezése technikai okok miatt hatvan percet késik. Kérjük, tekintsenek bizakodva a felsővezeték irányába.”
Kovács úr és a forgalmista egyszerre néztek fel. A felsővezetékben nem volt feszültség, csak három elszáradt galambtetem és egy pár egymáshoz kötött, levetett katonai bakancs lógott rajta, mozdulatlanul.
– Látod? – kérdezte a forgalmista. – Látom – mondta Kovács úr. – Tényleg biztató.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
A hozzászólás az aktív előfizetők számára érhető el.
Előfizetői belépés
Előfizetés