Rimóczi LászlóA legrémesebb szó
Micsoda szörnyű szó: irodalompolitika.
Már a hangalakjában is van valami nyugtalanító, valami anatómiai képtelenség: mintha két, egymással csak kényszerű házasságban élő szervet varrtak volna össze egyetlen testté, amelynek egyik fele könyveket ír, a másik pedig pártokban, ideológiákban, hatalmi viszonyokban és történelmi sértettségekben gondolkodik.
Az irodalom ugyanis eredendően a szabadság egyik legszemélyesebb formája, a politika pedig – legalábbis amikor intézményesült, önmagába vetett hittel működik – a szabadság szabályozásának, elosztásának és olykor korlátozásának mestersége. Hogy e kettőből miként lesz egyetlen szó, azt talán csak a nyelv képes megmagyarázni, amelynek különös perverziója, hogy olykor a legellentétesebb fogalmakat is képes békésen egymás mellé illeszteni.
Az irodalompolitika szóban azonban nem pusztán nyelvi szerencsétlenség rejlik, hanem egy egész szellemi betegség diagnózisa.
Mert mit is jelent valójában? Azt, hogy az irodalmi művek megítélésében nem feltétlenül az írás minősége, a gondolati teljesítmény, a nyelvi invenció, a formai bátorság vagy a művészi kockázatvállalás az elsődleges szempont, hanem az alkotó politikai hovatartozása, ideológiai rokonszenve, intézményi beágyazottsága, megfelelő vagy éppen nem megfelelő szellemi családfája.
Mintha a versnek előbb párttagsági igazolványt kellene bemutatnia, a regénynek pedig igazolnia kellene, hogy szerzője a megfelelő történelmi oldalon áll, mielőtt egyáltalán engedélyt kapna arra, hogy irodalomként viselkedjék.
A modern inkvizíció: az elhallgatás
A mű így lassanként elveszíti önállóságát, és valamiféle politikai személyiségvizsgálat mellékletévé válik. Nem azt kérdezik, hogy jó-e, hanem azt, hogy ki írta, kivel barátkozik, melyik kulturális körhöz tartozik, kinek a rendezvényein mutatkozik, milyen lapokban publikál, és ami talán a legfontosabb: kit nem szeret.
A művészi teljesítmény ilyenkor csupán kellemetlenül objektív akadály, amelyet az ellenszenv segítségével kell megkerülni. A tehetség ugyanis bosszantó tulajdonság: időnként olyan emberekben is megmutatkozik, akikkel politikailag egyáltalán nem kívánnánk közös fényképen szerepelni.
Van ebben a jelenségben valami középkori, valami inkvizíciós – bár a máglyát manapság inkább az elhallgatás, a mellőzés, a díjak elmaradása, a meghívások hiánya és a kritikai érdektelenség helyettesíti. A szerző nem feltétlenül kap nyilvános ítéletet: elegendő, ha egyszerűen nem veszik észre. A könyve megjelenik, de nem történik vele semmi. Nincs róla beszélgetés, nincs kritika, nincs szakmai vita, mintha a nyomda csupán egy véletlenül működésbe lépett ipari berendezés lett volna, amelyből néhány száz példányban kiszabadult a szöveg – a kulturális közeg pedig gyorsan gondoskodik arról, hogy ne jusson el azokhoz, akiknek olvasniuk kellene.
A másik oldalon persze ott áll a politikailag megfelelő alkotó, akinek munkássága olykor már a megjelenés pillanatában jelentősnek minősül, mintha az irodalmi érték nem is a szövegben, hanem a szerző körüli kapcsolatrendszerben volna megtalálható. A dicséret így nem az olvasás következménye, hanem előzetes döntés, amelyhez később legfeljebb néhány idézetet keresnek. A kritikus pedig, aki eredetileg a művek értelmezésére szerződött, lassan politikai vámhivatallá változik, ahol minden mondatot megvizsgálnak, nincs-e rajta ideológiai vámköteles áru.
Szellemi dresszkód és engedélyköteles mondatok
Pedig az irodalom legnagyobb történelmi pillanatai éppen akkor születtek, amikor az írók nem igazodtak a koruk által előírt szellemi dresszkódhoz. A nagy művek nem kértek engedélyt, nem jelentkeztek felvételre egyetlen politikai klubba sem, és nem igazolták, hogy alkotójuk megfelelő erkölcsi és világnézeti környezetből érkezett.
Az irodalom ugyanis nem a politikai hűség bizonyítványa, hanem az emberi létezés bonyolultságának feltárása. A jó író nem feltétlenül azt mondja, amit hallani szeretnénk, hanem azt, amire talán még nem is gondoltunk – és éppen ettől válik veszélyessé minden olyan rendszer számára, amely előre meghatározott válaszokat szeretne látni a könyvek lapjain.
Természetesen az írónak is lehet politikai meggyőződése, sőt lehet indulatos, elfogult, tévedhet, vitatkozhat, pártolhat és ellenezhet, hiszen nem steril laboratóriumi lombikban nevelkedett, hanem ugyanabban a történelmi levegőben lélegzik, amelyben a többi halandó. A probléma ott kezdődik, amikor a politikai meggyőződés nem a mű egyik lehetséges alkotóeleme, hanem az irodalmi létezés belépőjegye lesz. Amikor a művészi teljesítmény helyére a politikai megfelelés lép, az irodalom pedig a hatalmi önigazolás dekoratív függelékévé silányul.
A mondatnak nincs választókerülete
„Irodalompolitika…” Talán ideje volna megszabadulni ettől a szerencsétlen szóösszetételtől, vagy legalábbis határozott gyanakvással használni. Mert az irodalomnak nincs szüksége politikai felügyeletre, ahogyan a politikának sincs szüksége arra, hogy minden költőjét és regényíróját a saját szellemi testőrségébe sorozza.
Egy ország irodalmi gazdagsága nem attól mérhető, hány megfelelő gondolkodású szerzőt tud felmutatni, hanem attól, hányféle hangot képes elviselni, meghallgatni és komolyan venni.
Az irodalomnak ugyanis nem az a dolga, hogy igazolja a politikát, hanem az, hogy időnként megkérdőjelezze az egész világot – beleértve önmagát is.
És ha már mindenáron politikai kategóriákba akarjuk sorolni a könyveket, legalább azt az egyet ne felejtsük el: a tehetségnek nincs párttagkönyve, a mondatnak nincs választókerülete, a metaforának pedig – szerencsére – még nem sikerült állampolgárságot és politikai hovatartozást megállapítani.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
A hozzászólás az aktív előfizetők számára érhető el.
Előfizetői belépés
Előfizetés