A zajos mulatság és az ünneplés mákonyos mámora után Magyarországra éjszaka riasztó álmok törnek rá. A sötétben elsuttogott emlékek egy régi, elfeledett világ ajtaját nyitják ki: álmában felkeresi a bölcs Öreg Mestert és az elvarázsolt kertet. A fiatal fák kikötéséről, a gyökértelenül elszáradó ágakról és a föld valódi megőrzéséről szóló példázatok szembesítik a múlt elfeledett tanításaival. Szürreális, mélyreható allegória a nemzeti önazonosságról, a felelősségről és a vakító fények mögött megbúvó valóságról.

Magyarország a gyönyörű palotájában sétálgat, de a lelkében vihar dúl. Holnap hazatér a Sármőr az üzleti útról – egyszerre érzi a mindent elsöprő szerelmet és egy hideg, megmagyarázhatatlan szorongás fojtogató szorítását. Hogy kiszabaduljon a gondolatai közül, Mátyás királyként álruhába bújik, és a barátnőjével beleveti magát a nép közé, egy lüktető éjszakai mulatságba. A tömegben elvegyülve azonban olyan beszélgetésfoszlányok ütik meg a fülét – eltűnő déli harangszóról, átnevezett vármegyékről és a Gellért-hegyen harmincöt fokban gyakorlatozó katonákról –, amelyekről a palotában semmit sem tudhatott. Mi történik a háta mögött? Miközben hazasétál a sötétben, és a postagalamb már a Sármőr közeledtét jelzi, a tömegből elhangzik egy félve suttogott név, amely rég eltemetett emlékeket tép fel: az Öreg Mesteré. Magyarország álma ezen az utolsó egyedül töltött éjszakán nem lesz nyugodt.

Vajon meddig lehet eljátszani a boldog alattvaló szerepét, mielőtt végleg elfelejtjük, milyen volt embernek lenni?
Magyarország egyetlen éjszakára, a régi barátai között visszakapja a nevetést, az önfeledt táncot és a szabadságot. Ám a sötét palotában a bűntudat és a fojtogató valóság várja: az Úr postagalambjai már hozzák a távoli híreket, a kapott fegyvereket és a totális kontrollt. A városban már nyíltan nevetnek rajtuk, a nő pedig rádöbben, hogy a Sármőr mellett nem partner, csak egy dróton rángatott báb.