Manírnál kiskamasz korában megállapították az agyfaszt – azt az állapotot, amikor az ember kívül nyájasan mosolyog, miközben belül minden sejtje ölési kényszerrel küzd. Egy ismeretlen kocsmában, házmestert szorongatva kell végighallgatnia az átlagos középparaszt magyarázatát az új Királyról, a zsákmányról és a műanyagdzsentrik gátlástalanságáról. Egy fanyar, húsbavágó látlelet a tudatlanságról, a gyűlölet győzelméről és az elkerülhetetlenül közeledő sötétségről.

A Duna-parti séta után Magyarország úgy érezte, végleg elég volt a bábként kezelésből és az elszigetelésből. Ám a palotába visszatérve a sármőr virágcsokorral, kisfiús bűnbánó mosollyal és ígéretekkel fogadta. A csábítás és a megbocsátás újra működött, de a rózsaszín szemüveg már odalett: Magyarország a lelke mélyén már pontosan tudta, hogy a maszkot csak átmenetileg ragasztották vissza, és a székeket hamarosan újra arrébb tolják.

A kocsmapultnál még akadnak, akik úgy szorongatják a reményt, mint az utolsó felvizezett sörüket. Azt hiszik, az Új Király majd lenyugszik, de Manír tudja: a kobra nem lesz házimacska attól, hogy teleette magát. Ha a csúcson a brutalitás és a gúny a törvény, a mocsok lefolyik a buszmegállókba, a sarki közértbe és a családi asztalhoz is. Tűéles, megrázó és fanyar látlelet a társadalom szétrohadásáról, a fertőző gyűlöletről és a Sötét Jövő forgatókönyvéről.

A sármos mosolyok és a felhőtlen éjszakák mögött lassan, de szisztematikusan zárul a háló. A Sármőr átveszi a hatalmat a palotában: a háta mögött kizárja a barátnőit a saját üzletükből, átrendezi a házszabályokat, kiszorítja a hűséges tanácsadókat, és a Hagyományőrzőt is elhallgattatja. Magyarország lélekben összeomlik a saját piros széke hűlt helyét nézve, de a Duna-parti hajnalban egy régi gyógyító kérdése visszhangzik benne: „Tényleg csak ennyire tartod magad, hogy egy ilyen állapotot elfogadj?” A Sármőr-sorozat megrázó és fordulópontot hozó 7. része a parancsuralmi gázlángolásról (gaslighting) és az ébredő önbecsülésről.