A Sármőr és Magyarország románca 7. –  Naplótöredékek a palotából

11.07. Szombat éjjel. Hazaértem a koncertről. Még mindig a fülemben lüktetett a zene. A koktélok íze ott maradt a számban, és a cigarettafüst szaga mintha még mindig körüllengte volna a ruhámat. De nem ezek miatt nem jött álom a szememre. Hanem azok a félmondatok, amelyeket a tömegben hallottam. Egyre csak ezen járt az eszem. Végül nagy nehezen elaludtam. És álmomban újra találkoztam az Öreg Mesterrel. Azt az álmot soha nem fogom elfelejteni….

12.07. Vasárnap. Hazajött a férjem! Végre megérkezett az üzleti útról. Amikor belépett az ajtón, minden gyanúm és félelmem elszállt. Olyan sármos volt. Olyan magabiztos. Úgy éreztem, a palota újra megtelt fénnyel. Az éjszakát felhőtlenül töltöttük egymás karjaiban. Megint elhittem, hogy én vagyok a világon a legszerencsésebb nő. De a boldogság, mint mostanában mindig, megint csak rövid ideig tartott.

13.07. Hétfő. Nagyon korán keltem. Ma egy jeles eseményre voltam hivatalos: végre megnyitja kapuit az a fantasztikus bolt, amelyet már annyi ideje tervezgettünk a barátnőmmel. Csodálatos, hazai termékekből készült holmikat fognak ott árulni. Hetek óta erre a napra vártam. Boldogan ébredtem, oldalra néztem… de az ágy üres volt. A férjemnek hűlt helyét találtam. Lementem a konyhába, feltettem a kávét, és ekkor megláttam az asztalon hagyott üzenetet. „Drágám, elmentem helyetted a megnyitóra. Te csak pihenj.” Azonnal görcsbe rándult a gyomrom. Nem értettem. Miért ment el helyettem? Remegő kézzel bekapcsoltam a telefonomat. Rengeteg nem fogadott hívás. Ekkor újra megszólalt. A legjobb barátnőm volt. Sírva szólt bele a telefonba:

– Mi történik, Magyarország?! Képzeld, a párod egyszerűen nem engedett be a saját megnyitónkra! Pedig én adtam hozzá a helyet!

– Nem tudom… – válaszoltam halkan, a könnyeimmel küszködve. – Utánajárok.

Egész nap csak járkáltam fel-alá a palota termeiben. Nem tudtam megnyugodni. Este, amikor a Sármőr hazaért, azonnal nekiszegeztem a kérdést. Miért nem engedett el a megnyitóra? Miért zárta ki a barátnőmet?

Ő csak nyájasan elmosolyodott.

– Drágám, miért támadsz engem? Én csak meg akartalak kímélni a stressztől. Olyan kimerültnek tűntél mostanában. A barátnőd pedig csak hátráltatott volna minket. Nekem kellett átvennem az irányítást, hogy igazán tökéletes legyen a megnyitó. Nem veszed észre, hogy mindent érted teszek? Miért nem tudsz egyszerűen hálás lenni, ahelyett hogy folyton hibáztatsz?

Szóhoz sem jutottam. Aznap este korán lefeküdtem. Nem volt kedvem vele tévét nézni.

14.07. Kedd. Reggel Hyppolit, a lakájom kopogtatott az ajtómon. Sápadt volt. Azt mondta, a Sármőr a hátam mögött teljesen át akarja írni a palota összes házszabályát. Új Alaptörvényt akar. Azt tervezi, hogy senki sem dolgozhat túl sokáig a palotában, és a legfontosabb részlegek vezetését a saját embereinek adná. Amikor számon kértem, csak ennyit mondott:

– Ők még mindig az Öreg Mester emberei, drágám. Frissítenünk kell a levegőt.

Nagyon fájt ezt hallani. Ezek az emberek évtizedek óta szolgáltak engem. Még az étvágyam is elment.

15.07. Szerda. Újabb csapás. Megjött a hír, hogy a kedvenc, legtehetségesebb tanácsadóm elhagy minket, és egy távoli, keleti palotában folytatja tovább. Nagyon sajnálom. Úgy érzem, lassan mindenki elfogy mellőlem, aki igazán értette, hogyan működik ez a ház. És ha ez nem lenne elég… Minden palotának van egy Hagyományőrzője. Neki nincsenek napi, nehéz feladatai. Ő inkább a tudás és a méltóság őrzője. Ő vigyáz arra, hogy a palota rendje soha ne boruljon fel. A Sármőr most őt is ellehetetlenítette. És már ki is szemelte az utódját. Állítólag egy nő lesz. A háló lassan, de biztosan bezárul körülöttem.

18.07. Szombat este. Lelkileg teljesen összeomlottam. A sötétben ülök. A régi, piros székem hűlt helyét nézem. Megtette. Tényleg megtette. Teljesen a kezébe vette a palota irányítását. A Hagyományőrzőnek mennie kell. Rosszul vagyok. Dühös vagyok. Szomorú vagyok. Fáradt vagyok. Úgy érzem, mindenki eltűnik mellőlem, akiben valaha bíztam. Csak ülök. Nézem a csillagokat. Gyengének érzem magam. De valahol mélyen tudom… nem adhatom fel. Halkan bementem a hálószobába. A Sármőr már békésen, mosolyogva aludt.

19.07. Vasárnap. Hosszú idő után végre jól aludtam. Kialudtam magam. Megráztam magam, és a koronámat újra egyenesre igazítottam a fejemen. Még azelőtt felkeltem, hogy a Sármőr egyáltalán megmozdult volna. Halkan kisurrantam. Kimentem a Duna-partra. A levegő friss volt és tiszta. Vettem egy hatalmas, mély levegőt. Néztem a gyönyörű, öreg fákat. Néztem ezt a lélegzetelállító várost. Arra gondoltam, milyen sok mindent megélt már ez az ország. És akkor, ahogy a felkelő nap megcsillant a vízen, hirtelen eszembe jutott egy régi beszélgetés. Pár évvel ezelőtt, egy nagyon nehéz időszakomban egy kedves gyógyítóm hosszasan hallgatott, majd feltett nekem egyetlen kérdést. Olyat, amely azóta is a fülemben cseng:

– Magyarország… tényleg csak ennyire tartod magad, hogy egy ilyen állapotot elfogadj?

Sokáig csak néztem a Dunát.

És először éreztem úgy… hogy talán már tudom a választ. Viszont azt is tudtam, hogy nehéz idők jönnek.