A sármőr és Magyarország románca 9. – A néma folyosók

A palotában egyik napról a másikra megváltozott a levegő.

Nem történt semmi látványos. Nem dördültek lövések, katonák sem vonultak az utcákon, és a sármőr sem jelent meg vérfoltos ingben a lépcső tetején. Ugyanolyan kifogástalanul öltözött volt, mint máskor. Mosolygott, kezet rázott, és mindenkit biztosított arról, hogy végre elérkezett a szabadság ideje.

Csak közben egyre több ajtó maradt zárva.

Először azok tűntek el a palotából, akik korábban a régi urat szolgálták. Magyarország ezt még értette is. Nem örült neki, de azt mondta magának: minden új korszak rendet tesz maga körül.

Aztán sorra kerültek azok is, akik nem szolgáltak senkit. Csupán kérdeztek.

Később már kérdezniük sem kellett. Elég volt rosszkor hallgatni.

A folyosókon idegen emberek jelentek meg. Halk szavú, szürke ruhás férfiak és nők. Tudták, ki mit mondott előző este, ki kivel vacsorázott, és kinek az arcán nem volt elég őszinte a lelkesedés, amikor a sármőr belépett a terembe.

Listák készültek.

Senki sem tudta pontosan, ki írja őket. Azt viszont mindenki tudta, hogy rajta lehet.

– Ne félj – mondta a sármőr Magyarországnak. – Csak megtisztítjuk a házat.

Magyarország az ablaknál állt, és a kertet nézte. Odakint egyre többen gyülekeztek. Nem kiabáltak. Még nem. Csak álltak egymás mellett, összeszorított szájjal.

– Kik ezek az emberek?

– A múlt maradványai.

– Ennyien?

A sármőr elmosolyodott.

– A múlt mindig nagyobbnak látszik, amikor fél.

Magyarország visszanézett rá. Ismerte ezt a mosolyt. Így nyugtatta meg akkor is, amikor először emelte fel a hangját. Amikor először szorította meg túl erősen a karját. Amikor először magyarázta el neki, hogy tulajdonképpen ő tehet arról, ami történt.

Csakhogy most már nemcsak vele beszélt így.

Egy egész országnak magyarázta, hogy amit lát, az nincs ott.

A kirúgásból megtisztulás lett, a megalázásból igazságtétel. Aki félt, arra azt mondták, óvatos. Aki hallgatott, arról azt, hogy végre békét akar.

Az új udvari újságírók minden reggel tudatták, kit kell aznap gyanakvással figyelni. Nem vádoltak senkit nyíltan. Ahhoz túlságosan körültekintők voltak. Csak feltettek néhány kérdést, a megfelelő hangsúllyal.

Valóban szüksége van a palotának ilyen emberre?

Nem különös, hogy még mindig itt dolgozik?

És vajon mit jelent, hogy tegnap nem tapsolt?

Délre már mindenki ismerte a helyes választ.

Estére az illető helye üresen maradt.

A sármőr közben fogadásokat rendezett. Pezsgőt bontott, felszabadulásról beszélt, és azt mondta, végre senkinek sem kell félnie.

A vendégek állva tapsoltak.

Magyarország ott ült közöttük, mozdulatlanul.

Nem tapsolt. De nem is állt fel.

A teste lassan elnehezült. Hallotta a poharak csilingelését, a nevetést, az udvari zenekart, de a hangok tompán, valahonnan messziről érkeztek hozzá. Mintha ő maga már nem is abban a teremben lett volna.

Ismerte ezt az érzést.

Várakozott már így csukott ajtók előtt. Feküdt már le összekészített bőrönddel, arra figyelve, megáll-e éjszaka egy autó a ház előtt.

Nem ugyanaz a világ volt. Ezt pontosan tudta.

De a félelemnek ugyanaz volt a szaga.

A kert felől ekkor mély morajlás hallatszott. Nem kiáltás volt. Inkább olyan hang, amilyet a föld ad, mielőtt megmozdul.

A sármőr egy pillanatra elhallgatott.

– Hallod? – kérdezte Magyarország.

– Mit?

– Az embereket.

– Csak néhány elégedetlen.

– Egyre többen vannak.

– Majd megunják.

Magyarország közelebb lépett az ablakhoz. A téren már alig látszott a kövezet. Voltak odalent olyanok is, akik nemrég még a sármőr nevét kiáltották. Akik elhitték, hogy ha ő költözik a palotába, többé nem készülnek listák, nem jelölnek ki ellenségeket, és nem vezetnek ki embereket biztonsági őrök között.

Most lehajtott fejjel álltak.

Talán maguk sem tudták, mikor változott meg minden. Valószínűleg nem egyetlen napon. Minden alkalommal csak egy kicsit, amikor valaki eltűnt mellőlük, ők pedig megkönnyebbülten azt mondták:

Ő biztosan megérdemelte.

A sármőr Magyarország mögé lépett, és a vállára tette a kezét.

– Ne nézz oda – mondta szelíden. – Nincs ott semmi, ami rád tartozna.

Magyarország összerezzent.

Szeretett volna megfordulni, lesöpörni magáról a kezét, kirohanni a kertbe, és azt mondani az embereknek, hogy látja őket. Hogy érti, miért félnek.

Hogy ő is fél.

De nem mozdult.

A sármőr közelebb hajolt.

– Ugye tudod, hogy mindezt érted teszem?

Magyarország lehunyta a szemét.

Persze hogy tudta.

Mindig érte történt minden. A kiabálás, a szorítás, az elszigetelés. Az is, amikor mások helyett döntött, és az is, amikor elhallgattatta azokat, akik figyelmeztetni próbálták.

Mindig az ő érdekében.

A téren ekkor valaki felkiáltott. Egy másik hang felelt rá. Aztán még egy. Néhány pillanat múlva már ezrek kiáltottak, és a palota ablakai beleremegtek.

A vendégek elhallgattak.

Az udvari zenekar tovább játszott.

A sármőr arca megfeszült, de csak egy pillanatra. Mire Magyarország ránézett, már ismét mosolygott.

– Látod? – mondta. – Ezért kell rendet tartanom.

Odakint fortyogott a nép.

Odabent a szürke ruhás emberek már a kijáratok felé indultak.

Magyarország az ablakban állt, férje kezével a vállán, múltjának jeges szorításában. Látta, mi készül. Talán éppen ezért nem tudott megmozdulni.

A sármőr ujjai lassan összezárultak a vállán.

És Magyarország ekkor értette meg, hogy odakint már nemcsak rá várnak.

Arra várnak, hogy eldöntse, melyik oldalon áll.