A Sármőr és Magyarország románca 6. –  Az Öreg Mester kertje

Aznap éjjel Magyarország hiába bújt be korán a hatalmas ágyba, nem jött álom a szemére. A mulatság és a koncert még mindig benne lüktetett. A fejében újra és újra felcsendült ugyanaz a zene. Az ünneplő koktélok íze még ott volt a szájában, a tömegben elkapott nyugtalanító félmondatok pedig újra meg újra visszhangoztak benne.

Nem értette. Mi történik a háta mögött? És aztán újra eszébe jutott az

a halk, alig hallható mondat, amit a sötétben valaki elsuttogott: – Emlékszel még az

Öreg Mesterre? Összerezzent. Hiszen olyan régen nem is gondolt rá. Azt hitte, végleg maga mögött hagyta. Mégis… mintha valaki az emlékei mélyén óvatosan kinyitott volna egy rég bezárt ajtót. Sokáig csak feküdt a sötétben. Lassan lehunyta a szemét. És amikor végre elaludt, különös álom ragadta magával.

A palota eltűnt. Nem volt márvány. Nem volt arany. Nem voltak csillárok. Csak egy végtelen kert volt. Reggeli harmat csillogott a fűszálakon, a levegő friss volt. A madarak úgy énekeltek, mintha mindig is itt éltek volna. A kert végében egy ember állt, háttal neki. Éppen egy fiatal facsemetét kötözött egy karóhoz. Lassan, türelmesen. Úgy dolgozott, mintha nem létezne idő.

Magyarország azonnal felismerte. Az Öreg Mester volt.

Nem fordult meg, mintha pontosan tudta volna, hogy a nő mögötte áll. – Megjöttél? – kérdezte

csendesen. Magyarország nem tudott válaszolni. Csak bólintott. Az Öreg Mester befejezte a munkát, letette az ásót, majd végigsimított a kis fa törzsén. – Tudod, miért kell kikötni? Magyarország megrázta a fejét. – Mert a fiatal fát nem a rossz szándék dönti ki. Hanem az első nagy szél.

Csend lett. A kert olyan békés volt, hogy Magyarország szinte hallotta, ahogy nő a fű. – Gyere – mondta az Öreg Mester. Lassan elindultak. Amerre jártak, a kert egyre szebb lett. Virágok nyíltak, gyümölcsfák hajoltak az ösvény fölé. A távolban egy hatalmas tölgy állt. Olyan öreg volt, hogy senki sem tudhatta, ki ültette. Az Öreg Mester megsimította a kérgét. – Látod ezt? Sokan azt hiszik, attól erős, hogy vastag a törzse. Pedig nem. Hanem attól, hogy évtizedeken át kibírta a viharokat.

Magyarország sokáig nézte a fát. – Boldog voltál itt? – kérdezte halkan. Az Öreg Mester elmosolyodott. – Nem mindig. De nem is azért maradtam. Hanem mert ez volt az otthonom.

Tovább sétáltak, míg egy rózsabokorhoz nem értek. Az egyik ág tele volt friss virágokkal. A másik elszáradt. Magyarország lehajolt. – Ez miért halt el? Az Öreg Mester letört egy száraz ágat. – Mert minden erejét arra fordította, hogy gyorsabban nőjön a többinél. Elfelejtett gyökeret ereszteni.

Magyarország nem szólt. Valami összeszorította a mellkasát. Az Öreg Mester lehajolt, felvett egy marék földet. Lassan átszórta egyik kezéből a másikba. – Tudod… ezt a földet én sem birtokoltam. Csak vigyáztam rá. Ahogy te sem birtokolod. Csak őrzöd egy darabig. Azért, hogy egyszer továbbadd annak, aki utánad érkezik. Magyarország szemében könny csillant. – Miért nem mondtad ezt régen? Az Öreg Mester rámosolygott. – Mondtam. Csak akkor még hangosabb volt a zene. Magyarország lehajtotta a fejét. – Haragszol rám? Az Öreg Mester sokáig hallgatott. Aztán megrázta a fejét. – Nem. A kertész nem haragszik a virágra. Csak reméli…

hogy egyszer újra a nap felé fordul.

Ebben a pillanatban feltámadt a szél. A kert lassan köddé vált. A madarak elhallgattak. Az Öreg Mester alakja egyre távolabb került, de mielőtt végleg eltűnt volna, még egyszer visszanézett, és csak ennyit mondott: – Magyarország… soha ne felejtsd el: a kertet

nem az örökli, aki a hangosan és szépen beszél róla, hanem aki a legjobban vigyáz rá.

Magyarország riadtan ült fel az ágyban. A hajnal első fénye már megcsillant a Dunán. A Sármőr még nem volt otthon. A palotában csend volt. Magyarország lehunyta a szemét. Az Öreg Mester kertjének illatát még mindig érezte. Akkor értette meg először, hogy a kertet nem attól szeretjük, hogy szép. Hanem attól, hogy tudjuk, ki ültette.