A sármőr és Magyarország románca 11.

Amikor a cirkusz felfalja a kenyeret

A palota másnap reggel is kinyitott. Csak éppen nem működött. A hivatalnokok elfoglalták a helyüket, az órák jártak, a kandallókban már égett a tűz. Hűvösek már a reggelek. Közeleg a tél. A folyosókon aktákat cipeltek egyik ajtótól a másikig, majd vissza. Mindenki a padlót nézve sietett valahová, de estére valahogy semmi sem jutott előrébb.

Az íróasztalokon tornyokba rendezve álltak az ország ügyei. Egy leszakadt híd javítása. Egy kórház beázó teteje. Iskolák, amelyekben nem volt fűtés. Rászorulók, akik nem kapták meg a nekik járó tűzifát. Falvak, ahová hetek óta nem érkezett orvos. Engedélyek, számlák, rendeletek, kinevezések.

Majdnem mindegyikről hiányzott egy aláírás. Senki sem mert elsőként tollat fogni. Aki döntött, tévedhetett. Aki tévedett, felkerülhetett a listára. Aki viszont nem csinált semmit, arra legfeljebb azt mondták, hogy alapos.

Így aztán mindenki nagyon alapos lett.

A palota nagytermében eközben délelőttönként új műsor kezdődött. Mindig behoztak valakit. Egy kereskedőt, egy földbirtokost, egy művészt, egy régi hivatalnokot. Olykor olyasvalakit, akiről előző nap még senki sem hallott. Felállították a terem közepére, erős fényt irányítottak rá, az udvari újságírók pedig sorban feltették a kérdéseiket.

Miért ilyen nagy a háza? Honnan van ennyi pénze? Miért beszél ilyen furcsán? Nem túl kövér? Nem túl sovány? És egyáltalán: miért nem szégyelli magát?

A kérdésekre nem vártak választ. A közönség hamar megtanulta, mikor kell nevetni, mikor kell fütyülni, és mikor kell felháborodottan a mellkasához kapnia.

A sármőr a páholyából figyelte őket. Láthatóan elemében volt. A nevetés minden délelőtt hangosabb lett, a palota előtt pedig egyre hosszabb sorokban várakoztak azok, akik látni akarták, kit aláznak meg aznap.

Magyarország hátul állt, a függöny mellett. – Mikor foglalkozunk végre az ország dolgaival? – kérdezte. A sármőr meglepetten fordult felé. – Hát nem látod? Éppen azzal foglalkozunk. – Odakint megállt minden. – Odakint végre rend van. – Nincs, aki aláírja a döntéseket. – Akkor keressünk olyanokat, akik képesek rá. – Már senki sem mer dönteni.

A sármőr a terem közepén álló férfira nézett. A közönség éppen a kabátján nevetett. – Látod, mennyien figyelnek ránk? – kérdezte. – Ilyen egységes még sohasem volt az ország.

Magyarország körbenézett. Az első sorokban miniszterek ültek. Egyikük sem figyelte a színpadot. A közönséget nézték, és csak akkor nevettek, amikor a többiek. Arcuk gondterhelt volt, tekintetük óvatos. Mögöttük hivatalnokok jegyzetelték, ki maradt csendben, ki tapsolt túl későn, és kinek az arcán látszott szánalom.

A következő szünetben egy idős szolga lépett Magyarországhoz. – Felség – súgta –, elfogyott a liszt. – Akkor hozzatok a raktárból. – A raktár üres. – Rendeltetek? – A rendelés három hete az engedélyezési osztályon van. – Miért? A szolga a páholy felé pillantott. – Az osztályvezetőt kedden behozták ide.

A teremben közben újabb nevetés tört ki. A sármőr felállt, és széttárta a karját. A közönség tapsolt. A zenekar rázendített, az udvari újságírók pedig már a délutáni címlapokat fogalmazták.

Magyarország elindult kifelé. A folyosón emberek várakoztak iratokkal a kezükben. Egy asszony gyógyszert kért a gyermekének. Egy molnár azt szerette volna megtudni, mikor indulhatnak újra a malmok. Egy polgármester azért érkezett, mert a folyó elmosta a falujához vezető utat.

Mindegyiküket ugyanazzal a mondattal küldték tovább: – Nem mi döntünk.

Magyarország végigment az emeleteken. Mindenütt ugyanazt látta. Bezárt ajtókat, üres székeket, félbehagyott mondatokat. Az egyik teremben tíz hivatalnok vitatkozott azon, milyen színű pecsétet használjanak. Egy másikban azt próbálták kideríteni, ki adhat engedélyt arra, hogy engedélyt kérjenek.

Az ország lassan megállt, de a palota egyre lázasabban mozgott. Délutánra a kenyér ára megduplázódott. Estére már nem lehetett kapni.

Az emberek mégis ott maradtak a nagyteremben. Fáradtak voltak, éhesek és dühösek. Hazafelé üres asztal várta őket, de még látni akarták, ki lesz a következő.

A sármőr ismerte ezt az éhséget. Csak más nevet adott neki.

– Hozzátok be a vállalkozót! – kiáltotta. A tömeg felmorajlott. A férfit két szürke ruhás ember kísérte a terem közepére. Az udvari újságírók már készültek. Egyikük a férfi családjáról hozott fényképeket, a másik a házának méretét számolta ki kenyerekben.

Ekkor kinyílt a nagyterem ajtaja. Magyarország állt ott. Mögötte szolgák érkeztek. Nem ezüsttálcákat hoztak, hanem a hivatalokból összeszedett aktákat. Letették őket a színpadra. A paksaméták egymásra dőltek, néhány szétnyílt, a papírok szétcsúsztak a márványpadlón.

A terem elhallgatott. – Mi ez? – kérdezte a sármőr. Magyarország felemelte az egyik iratot. – Egy híd, amelyen már nem lehet átkelni. Felvett egy másikat. – Egy kórház, ahol beázik a műtő. A harmadikat már nem emelte fel. – És egy ország, ahol mindenki a következő áldozatra vár, mert addig sem kell észrevennie, hogy nincs, aki vezesse.

A sármőr arca megfeszült. – Ne rontsd el az estéjüket. – Nincs kenyerük. – Majd adunk nekik valakit, akire haragudhatnak.

A közönség mozdulatlanul ült. Az első sorban egy férfi lesütötte a szemét. Valaki hátul halkan azt mondta, hogy éhes. Egy asszony felállt, magához húzta a kabátját, és elindult kifelé.

A sármőr intett a zenekarnak. A karmester felemelte a pálcáját. De a muzsikusok nem kezdtek játszani. A nagyteremben először lett igazán csend.

Magyarország lenézott a szétszóródott iratokra, majd a közönségre. A cirkusz aznap este elmaradt. Kenyér azonban attól még nem lett.