Lamantinné és a valószínűség szobra

[Expozíció: Lottószékház]

Lamantinné áll a Csalogány utcai Első Nyertes bronzszobra előtt. A szobor bronzból van, a remény viszont könnyebb anyagból készül, ezért azt nem lehet felavatni, csak újra meg újra odaképzelni valaki mellé.

Lamantinné is odaképzeli maga mellé. Először az ötöst, aztán a balatoni házat, végül egy olyan életet, amelyben a mosógép kizárólag másoknál romlik el. Ám a bronznyertes hallgat, nem ad tippeket.

(A bronz nagyon tud hallgatni; évezredes megfigyelés.)

Talán koszorúzásra vár…

Lamantinné minden héten lottózik. Nem szenvedélyből, inkább udvariasságból. Úgy érzi, illik néha munkát adni az esélynek. Kitölt egy szelvényt, gondosan beikszeli a számokat, de sosem ugyanazokat: úgy érzi, amelyik számsor egyszer már megbukott, az számára örökké átkozott marad.

A lottószámok különös lények, hétfőn még közönségesek, mihasznák, kelletik magukat, ígérgetnek… ám szombat estére könnyen csinálhatnak valakiből milliomost, a többiek pedig visszasüllyednek a matematika névtelen proletariátusába.

A lottó valójában nem szerencsejáték, hanem időgazdálkodás: az ember néhány száz forintért egy teljes hetet vásárol magának, amelyen szinte következmények nélkül álmodozhat végig:

„Kifizetik hétfőn, kedden még csak egy új hűtőszekrényt veszek, de szerdán már kertészt alkalmazok. Csütörtökre szerényebb leszek: …jó, elég egy kisebb tó a kert végébe, benne néhány filozofikus ponttyal. De talán nem matches kellene annyi lóvé, elég volna csak annyi, amennyi után már nem kell az Auchan lejárat közelség miatt leértékelt cuccainak hűtőjében kotorászni.”

Aztán szombaton varázslatosan kihúznak öt másik számot, olyanokat, amik az övéinek közelében sem voltak.

Megfigyeltétek már, hogy a vesztes szelvénynek különös méltósága van? Nem reklamál, nem is magyarázkodik, amikor olyan csendesen hajtogatják össze, mint a családi terveket novemberben, majd kihajítják.

Lamantinné ilyenkor mindig azt mondja, sebaj, legalább nem állt a pénz itthon. Mintha a pénz valami romlandó cucc volna, aminek nem tesz jót, ha sokat áll, időben el kell fogyasztani, különben megsavanyodik. Pedig a valószínűség kérlelhetetlen, és rideg, mint egy közjegyző, és csaknem olyan fantáziátlan is.

Ő nem ismeri Lamantinnét. Nem hatja meg, hogy tavaly mindössze egy kettese volt, sem az, hogy egyszer álmában egy piros kabátos galamb pontosan huszonhatszor pislogott, és hiába játszotta meg a 26-ost, nem húzták ki. A matematika udvariasan végighallgatja a babonát, majd ugyanazzal a mozdulattal félreteszi, ahogy a könyvelő félreteszi a költészetet.

És mégis: a lottó makacsul él tovább, mert az emberi képzelet sokkal szívósabb szerkezet, mint a statisztika. A valószínűség azt mondja: szinte lehetetlen. Mire a remény visszakérdez: de azért nem teljesen, ugye?

És ebben a „nem teljesen”-ben laknak Lamantinné hetei.

Hazafelé még egyszer visszanéz a bronznyertesre. Egyszer csak feltűnik neki, milyen magányos az a szobor. Nyert ugyan, de örökké ugyanazt a pillanatot kell játszania, mozdulatlanul, galambokkal és turistákkal körülvéve.

Lamantinné hirtelen megsajnálja. A veszteseknek legalább van következő hetük. A bronz nyertesnek nincs. Lamantinnének igen.

És ez, ha nem is főnyeremény, de egészen tisztességes kamat arra a néhány száz forintra, amelyet a reménnyel való csevegésekért fizet.