Jó magyar, rossz magyar

Ha valaki tudja a választ, kérem, ne árulja el. Rögtön vége lenne a vitának, és mi, magyarok, gyanakodva néznénk rá. Márpedig a gyanakvás bizonyos mennyiségben nemzeti sajátosságunk. Ha valaki túl biztos valamiben, arról előbb-utóbb kiderül, hogy vagy politikus, vagy rokona egy politikusnak.

Gyerekkoromban egyszerűbb volt. A magyar ember szerette a rántott húst, a Balatont és a vasárnapi ebédet.

Ma már ezek sem biztos pontok. Van, aki gluténmentes rántott húst eszik, a Balaton helyett Albániába jár nyaralni, és vasárnap futóversenyen van.

(Ettől még magyar. …Vagy nem? Máris itt tartunk??)

Van egy régi játékunk: ki a jó magyar, és ki a rossz magyar. Mintha valaki osztályozna. A jó magyar szerint a rossz magyar nem érti a hazát. A rossz magyar szerint a jó magyar nem érti a világot.

Közben mindketten ugyanabban a dugóban ülnek az M7-esen, ugyanazt az időjárást szidják, és ugyanúgy felszisszennek, amikor meglátják a villanyszámlát.

Lehet, hogy a jó magyar nem is az, aki mindig egyetért velünk. Talán az, aki akkor sem költözik el fejben, amikor éppen elege van az országból – mert elege időnként mindenkinek van, aki azt mondja, neki soha, az vagy nagyon fiatal, vagy nagyon elfoglalt.

A rossz magyar? Gyanús kategória. Többnyire mindig a másik. Ritkán vállalja magára bárki is ezt a címet. Pedig a magyar történelem egyik legkitartóbb hagyománya, hogy egymást nevezzük rossz magyarnak. S ebben meglepően nagy a nemzeti egyetértés.

…Különös nép vagyunk. Egyszerre tudunk világraszólóan büszkék és meghatóan kishitűek lenni. Reggel még azt mondjuk, ilyen ország nincs még egy. Délután már azt, hogy bezzeg máshol… Estére pedig megnézzük, nyert-e egy magyar sportoló valamit, és ha igen, újra elhisszük, hogy mégiscsak van itt valami, amiért érdemes izgulni.

Talán magyarnak lenni nem állapot, hanem folyamatos vita: beszélgetés a múlttal, veszekedés a jelennel, alkudozás a jövővel. Néha hangosan, néha csak magunkban. Néha családi ebéd mellett, néha egy közösségi oldal kommentmezőjében, ami kevésbé egészséges, de kétségkívül korszerűbb.

Szeretek arra gondolni, hogy a haza nem vizsgabizottság. Nem osztályzatot ad, hanem kérdez: „Te mit tettél hozzá? Mit őriztél meg? Mit változtattál meg úgy, hogy közben ne vesszen el minden?”

2026-ban magyarnak lenni talán annyit jelent, hogy az ember egyszerre tud nevetni önmagán és komolyan venni azt a helyet, ahol él. Hogy nem a másik magyarságát méri centivel vagy zászlóval, hanem megpróbál vele szóba állni.

S ez néha nehezebb, mint bármilyen történelmi próbatétel.

(És ha mégis muszáj különbséget tenni jó magyar és rossz magyar között, én egészen szerény mércét javasolnék: a jó magyar hagy egy kis helyet annak a lehetőségnek, hogy tévedhet. A rossz magyar biztos benne, hogy kizárólag neki van igaza. A történelem alapján sejthető, melyikből van több.)