Halálbejelentő

Elmesélem, hogyan kerültem ebbe a munkakörbe meglehetősen. Lejárt az álláskeresői támogatásom és el kellett fogadnom az FMK által felkínált közmunkát. Azóta én vagyok a filmekből jól ismert alakzat, akitől mindenki borzad, és akiről mindenki azt hiszi, hogy a halál fia.

Nem, nem a hullaégetőről beszélek, én még előtte vagyok, úgymond enyém a végtiszteltetés, mert én nyilváníthatok elsőként részvétet. Az első részvét az enyém mindenképpen. Én következek az utolsó kenet után.

Szóval az én feladatom a kórházban a leg leg nem kellemesebb, sőt hátborzongatóbb: közölni a hozzátartozókkal, hogy beállt a halál, de ne a parkolóban keressék; a szeretett hozzátartozójuk, ez a kedves illető visszavonhatatlanul eltávozott, házon belül. Ezért és ezért.

Halálhírforrás vagyok. A jobb helyeken az orvosok már nem szívesen közölnek halált, mert mindig a rossz hír hozóját hibáztatják és féltik a bőrüket, az én bőröm meg vastag, mindenhol, elfér rajta bármennyi ütleg.

Mert a gyásztól elhülyült rokonok mindig agresszívkednek, szóban és tettben egyaránt.

Én vagyok az ország legjobb Halálbejelentője (vagy inkább kijelentője. A halál mindig kijelentés), a kórházak kapkodnak értem, de én maradok a Szent Lászlóban, a büfé miatt, itt a legjobb, és délben van gnocci is.

Ez a munka képzettség nélkül végezhető, mert senki se csinálja szívesen, persze a halálba való beleélés elkerülhetetlen, és innentől már valahol művészet…, meg pár alapmanírt is el kell sajátítani.

De mitől vagyok én a legjobb? A saját fejlesztésem miatt. Ugyanis már a pályám legelején megfigyeltem, hogy az elkeseredett rokonok, barátok rendszerint a fejemen, arcomon és ruházatomon vezetik le a rossz hír miatt támadt hirtelen indulataikat. Mintha én lennék a Kaszás! Mintha én tehetnék róla, hogy a szeretett személy futamideje lejárt!

Legjobb esetben csak a vállamon sírnak és teljesen eláztatják a fekete köpenyem, de amikor verekedni akarnak, azt szeretem elkerülni. Na, és én erre kitaláltam egy forradalmi innovációt, amivel kivédhető minden atrocitás…

Kiraktam egy nagy műanyagtáblát a váróterem falára, s fekete filctollal beleírom a frissen távozott nevét, jó apró betűkkel… És amikor a rokonok közelebb lépnek bogarászni, ohó! én már hetedhét országon túl járok! Ha-ha! Akkor már velem nem tudnak kiabálni, meg lesírni a ruházatomat, meg megtépázni, mert addigra már hol vagyok, nem? Bottal üthetik a nyomomat, zárójel bezárva.

Egyébként ezt a táblás módszeromat már a többi kórház is kezdi átvenni. De ám… A hozzátartozók egy idő után megszokták a kis trükkömet, hamar körbe is járt a híre közöttük, így amikor megjelentem a fekete filctollal, többen már felkészültek, rajtvonalhoz álltak és elkezdtek bemelegíteni. Volt, hogy a teljes váróterem vetette a táblára magát, hiszen addig nincs püfölés, míg el nem olvasták, hogy a felírt névhez egyáltalán van-e közük, fölöslegesen meg nem kapnak el.

Előfordul, hogy egyes elkeseredett hozzátartozók sportosabbak nálam, pedig én complies is eleget tréningezek, többnyire a proszektúra folyosóin, amikor kellően kihalt. …Néha már ránézésre kiszúrom a várakozók közül, ki a fittebb, és amikor a táblaolvasás után elszabadul a könnypokol, elegendő csak őt kicseleznem, mintegy egérutat nyitva magamnak. Statisztikailag kevés az esélye, hogy egynél több gátfutó legyen egy váróteremben. Bár a fasz tudja… Ilyenkor előfordul, hogy ők a gyorsabbak, elkapnak, hogy megverjenek vagy sírjanak rajtam.

De erre is van stratégiám, ugyanis megfigyeltem, hogy az éjszakai takarítók a folyosónak mindig ugyanabba a ficakjába tolják a kocsijukat. Nos, ha kergetnek, arra futok: én tudom, hogy hol parkol a takarítókocsi, ők viszont nem. Én elfutok mellette, és azzal a lendülettel ki is rántom magam mögé, és sprintelek le a folyosón tovább, hátra se nézve.

Persze ez sem biztos megoldás, mert volt, aki átugrotta, utolért, elkapta a grabancomat és a lépcsőfordulóban azonnal lezokogott, de volt olyan is, aki egyszerűen elsodorta az útakadályt és a liftekig pofozott.

Mindenki olyan, mint a halál: kiszámíthatatlan. Miután közlöm velük az elhunyást, az elején még tök udvariasak, csak bólogatnak, reménykednek a téves diagnózisban meg a lázlapkeveredésben, …aztán alkudoznak, végül jön a majdnem-tudomásul vevés meg a csendes könnyezés. Aztán lassan emelkedik a hangvétel, (itt fogják fel ténylegesen, mit is mondtam), tekintetük befellegzik, végül rajtam csattan az ostor.

Követelik, hogy adjam csak szépen vissza azt a rokont, anyut, aput, nejt, kölyköt, nincs azoknak bajuk és semmi keresnivalójuk itt, ebben a hidegben… Majd amikor leesik nekik a visszavonhatatlan, hirtelen kezdenek el kiabálni, előkerül pár köbcenti kurvaanyád! is, …időm sincs bemelegíteni és felkészülni, a vádlim, mint a gránit.

Nem akarják elfogadni az elhunyást, hadonásznak, gorombáznak velem, hogy: „mi van, te buzi, azonnal add vissza a szerettem életét! Feljelentelek!” Én meg hiába mondom, hogy reklamációval forduljon legfeljebb a Mindenhatóhoz, mert feltámasztásban én módfelett kontár vagyok. A tömegnek mindig bűnbak kell, az sem zavarja, ha emberből van. De mindig legyen valaki kézzelfogható, akit fizikailag meg lehet csapni…

Minden halálbejelentő ismeri a három T-t: Tűrés, Tagadás, Temetés – ezek várhatóak a halálhír után. Egy kis elfekvős humor!

Olyan is van, hogy nekem rimánkodnak, hogy légyszí, ne boncolják fel XY-t. Én ekkor bőszen elmondom, hogy ebben én kérem nem dönthetek. Erre ők, mint egy elakadt lemezjátszó, ugyanazt hajtogatják, hátha megenyhülök. A halott-tájékoztatásban én annyira tudok segíteni, hogy adminisztráció, meg mikor láthatják a testet, ha akarják stb. Még fasza kis temetkezési vállalkozót is tudok ajánlani.

Ennyi, de ezt még elmesélem: rendszeresen bejár ide egy nagyon magas, nagyon vékony, nagyon rideg nő, barna ballonban. De sose ugrik, csak ül és hozott magazint lapozgat. Egyszer rákérdeztem, hogy ugyan, ha van kedve, árulja már el, miért jár ide? Azt mondja, semmiért csak szeret itt üldögélni és … várni. Még ha azt mondta volna, hogy valami perverz okokból a többiek bőgésére éhes, de nem. Ő csak vár.

Eszembe jutott még egy valami. Egy kolléga mesélte – még jóval előttem – hogy egyszer egy néninek 2 évet késett az érdeklődése, mert akkor jutott eszébe, hogy mégis illene bemenni az uráért. Pedig ők akkor többször kiértesítették levélben és sms-ben egyaránt. Aztán eltolták onnan az öreget. Ilyet szólt a néni: nem szerette az urát, mert részeges volt, meg verte is, de ránézne azért, mielőtt lekremázzuk.

De mi itt nem kremázunk le semmit, max. fagyasztunk és hát, sorry, már rég lekremázták a közpénzes tömegtemetésen, ami az át nem vett hulláknak jár – mesélte a kolléga, és spániel szemekkel nézett a nénire, bólintgatott, majd rájött, hogy korrektül kattant a néni és lehalkított manóhangon elmagyarázta neki még egyszer, hogy amit keres, már a Bácsimennyországban van.

Erre sápadt hanggal azzal jön a néni, hogy biztos itten van még, csak „jegeltük” vagy elsikkasztottuk vagy elhagytuk. De nem így megy ez, két évig pláne nem tárolunk itt senkit, jegesen sem, mi itt nem gyártunk mirelitet, álljon alagsorba, a proszin tessék legközelebb keresni…

Hát, ennyi. Hallottam, hogy máris továbbfejlesztették a táblás módszerem, mióta hozzászoktak a hozzátartozók és újra megszaporodott a halálbejelentők tettlegességgel való gyászbántalmazása. Úgy hallottam, már hangosbemondóval kísérleteznek a Honvédban, és úgy már nincs kivel kiabálni sem, csak csendben belenyugodni.

Megszólal a lágy Liszt és akkor mindenki a hangszóróra függeszti a tekintetét, majd az érintettek szomorúan elindulnak a kihangszórózott irányba.

Az ember valahogy úgy van kitalálva, hogy ösztönösen kerül mindent, ami lehangolóan halálos. Mintha a halál ránk nem vonatkozna, és mi majd valahogy úgyis kimaradunk ebből az egészből.

Komolyan mondom, már meghalni sem a régi.