A tehetségtelenség rövid dicsérete

A tehetségtelenség az emberiség egyik legméltatlanabbul alulértékelt luxuscikke. A tehetséget mindenki irigyli, a tehetségtelenséget mindenki szégyelli, holott a kettő között körülbelül akkora a különbség, mint egy operaénekes és egy kazán között: az egyik hangot ad, a másik meleget.

Az élet pedig, mint tudjuk, télen nem a magas C-ből kér még egyet.

A tehetséges ember szüntelenül bizonyít. Minden reggel felkel, és már fogmosás közben arra gondol, vajon ma is zseni lesz-e.

(Szánalmas állapot. Mintha valakit örökös olimpiai döntőre ítéltek volna.)

A tehetségtelen ellenben nyugodtan kanalazza a levesét. Nem kell megfelelnie a saját legendájának, mert ilyenje nincs. A legenda hiánya a legkényelmesebb bútor.

Az emberi hiúság különös akvárium: a halak benne mind költőknek képzelik magukat, még azok is, amelyek eredetileg pontynak születtek. És ekkor érkezik a tehetségtelenség, ez a kedves vízvezeték-szerelő, aki nem filozofál a csap csöpögéséről, hanem egyszerűen meghúzza annyit. Milyen ritka, milyen civilizált erény!

A világirodalom története persze úgy tesz, mintha kizárólag kiválóságokból állna. Holott minden remekmű mögött ott áll tízezer ember, aki szerencsére nem írta meg ugyanazt a regényt. Ez a csendes többség a kultúra valódi mecénása.

(A könyvtárak nemcsak attól léteznek, amit tartalmaznak, hanem attól is, amit soha senki nem küldött be a kiadónak. A vissza nem küldött kéziratok a civilizáció hangtalan angyalai.)

Van a tehetségtelenségnek egy metafizikája is. Az ember hosszasan gyakorolja a zongorát, mire rájön, hogy nem Liszt Ferenc, legfeljebb a szomszédok rémálma. Ez a felismerés első pillantásra tragikusnak látszik, valójában azonban felszabadító.

Innentől kezdve ugyanis lehet kertészkedni, befőttet főzni, galambokat etetni, vagy egyszerűen csak nézni, ahogy az eső ferdén esik. Az univerzum szemmel láthatóan nem omlik össze attól, hogy valaki nem komponál szimfóniát.

Az igazi tehetségtelenség azonban ritka. A legtöbben közepesen tehetségesek, ami sokkal kellemetlenebb. Ez az a tartomány, ahol az ember örökké reménykedik. Minden harmadik mondatát remekműnek érzi, a másik kettőt félreérti.

A középszerűség olyan, mint egy rosszul hangolt hegedű: állandóan ígéri a koncertet, de többnyire csak a hangolás tart örökké.

Én ezért a tehetségtelenséget nem hibának, hanem kozmikus udvariasságnak tekintem. Az ember átengedi a reflektorfényt azoknak, akiknek valóban szükségük van rá, miközben a nézőtéren nyugodtan kibontja a cukorkáját. A világtörténelem nagy része különben is mellékszereplők műve. A császárok neve fennmarad, de a levesüket valaki más főzte.

Ha egyszer akadémiát alapítanék, nem a kiválóságot jutalmaznám, hanem azt, aki negyven éven át kitartóan középszerű maradt, anélkül hogy egyetlen pillanatra is összetévesztette volna magát a géniusszal. Ez a lelki egyensúly ritkább, mint a zsenialitás.

A zseni olykor véletlen. A józan önismeret: szinte természetellenes csoda.

S végül azt hiszem, a tehetségtelenség nem is az alkotás ellentéte, hanem a hiúságé. Az ember nem attól lesz szerethető, hogy halhatatlan műveket hagy maga után, hanem attól, hogy néha ügyetlenül leejti a kanalat, rosszul fütyül, elfelejti a vers második sorát, és mégis derűsen folytatja a napját.

Az örökkévalóság, ha valóban van ízlése, bizonyára jobban mulat ezen, mint egy újabb lángelme ünnepélyes önéletrajzán.