Az elismerés nélküli élet előnyei (2.)

Az ember sokáig azt hiszi, hogy az elismerés olyan, mint a kalcium: kell a csontoknak. Aztán kiderül, hogy inkább olyan, mint a pezsgőtabletta: sziszeg, habzik, rövid ideig szórakoztató, utána ugyanaz a víz marad.

Az elismerés nélküli élet első előnye, hogy nincs mit elveszíteni. A díjazott ember reggelente aggódik, méltó-e a díjához. A díjtalan ember legfeljebb azon aggódik, hol a másik zoknija.

(A második probléma emberibb.)

Az elismerés egy olyan állatka, amit addig üldözünk, míg el nem kapjuk. Viszont ha elkaptuk, onnantól kezdve etetni kell.

Az elismerés dicséret, a dicséret pedig nem egyszeri esemény, hanem előfizetés. Aki egyszer megtapasztalja, hogy tapsolnak neki, az hamarosan azt is megtapasztalja, hogy néha nem tapsolnak. És ez sokkal hangosabb.

A mellőzött ember ezzel szemben szabad. Olyan szabad, mint a vidéki vasútállomás hétfő délután: nem történik semmi, de az a semmi legalább a sajátja.

Van valami megható az ismeretlenek nyugalmában. A híres embernek arca van.

Az arctalan embernek meg ideje.

A híres embernek véleménye kell legyen mindenről. Az ismeretlennek megengedett, hogy csak nézze az esőt. Sőt, az eső ilyenkor szebben esik, mert nem kell róla posztolni.

Az elismerés nélküli élet harmadik előnye a pontatlanság joga. Ha valaki elismert, minden mondata idézetté akar válni. Az el nem ismert ember nyugodtan beszélhet félre, összevissza, emberül. Nem várják tőle, hogy bölcs legyen. Ez fölszabadító. A bölcsesség ugyanis többnyire utólagos szerkesztés.

A dicséret könnyen személyiséggé szilárdul, tehát az elismerés nélküli élet negyedik előnye, hogy az ember nem keveri össze önmagát a róla szóló mondatokkal. Ez ritka képesség.

(Az ember egyszer csak úgy jár-kel, mint saját nekrológjának előzetese.)

A mellőzöttségnek persze vannak kellemetlenségei. Nem hívnak meg. Nem kérdezik a véleményed. Nem írják le a nevedet vastag betűvel. Viszont nem is kell vastag betűként viselkedned, ami jelentős energiamegtakarítás.

Az elismerés nélküli élet végső előnye talán az, hogy visszaadja a dolgok eredeti méretét. Egy jó kávé újra jó kávé lesz, nem „a nagy gondolkodó reggeli rituáléja”. Egy séta séta marad. Egy mondat mondat. Az ember pedig ember, nem projekt.

Persze mindezt sokkal hitelesebben tudnám mondani, ha közben nem reménykednék titokban egy kis elismerésben ezért az esszéért…

Ez az emberi természet legszebb hibája: még az alázatunkban is szeretnénk egy kis tapsot. Lehetőleg szerényet, visszafogottat, de jól hallhatót.