Az emberi hülyeség patinás úttörői (1.)
Lehet csodálatos víziód, elképesztő organikus elérésed és halhatatlan szlogened – de ha nincs gabonád hetvenezer embernek, a forradalmat legyőzi a logisztika. Rimóczi László zseniális esszéjében Spartacus mozgalmát vetíti össze a modern KPI-készítéssel és az enterprise operations modellekkel. Mert a történelemben végül nem mindig a legerősebb üzenet győz, hanem az, akinél van raktárkészlet.
• 2026.10.18.
Az emberi hülyeség története nem a gondolkodás hiányának története, hanem a gondolkodás ünnepélyes helyettesítéséé.
A butaság ugyanis, ha kellő önbizalommal, megfelelő öltözékben és némi intézményes háttérrel jelenik meg, elveszíti eredeti, kissé szégyenlős természetét, s átalakul közéleti erénnyé, filozófiai rendszerré, olykor egyenesen államalkotó tényezővé.
A történelem legnagyobb ostobaságai sohasem úgy léptek a világ színpadára, mint az ostobaság szerény képviselői. Mindegyikük meg volt győződve róla, hogy valami rendkívülit hoz az emberiségnek: új erkölcsöt, új világrendet, új embert, új gazdaságot, új Istent – vagy legalább egy olyan bizottságot, amely majd végre rendet tesz a régi Isten hátrahagyott ügyeiben.
A hülyeség igazi úttörője nem az, aki nem tud valamit, hanem az, aki nem tudja, hogy nem tudja, sőt: e tudatlanságából olyan erkölcsi fölényt kovácsol, amely előtt a műveltség, a tapasztalat és a józan ész egyaránt kénytelen meghajolni.
A tudatlan ember még kérdezhet, a kételkedő még elbizonytalanodhat, az ostoba azonban egyiket sem teszi. Náluk a világ nem rejtély, hanem adminisztratív feladat, amelynek megoldásához mindössze egyetlen dolog szükséges: az összes bonyolultság eltávolítása.
(Ha a valóság ellenkezik az elmélettel, annál rosszabb a valóságnak. Ha az emberek nem férnek bele a rendszerbe, át kell őket alakítani. Ha pedig a rendszer bizonyul alkalmatlannak, akkor még nagyobb rendszerre van szükség – lehetőleg pecséttel, zászlóval és egy olyan jelszóval, amelyet a legkevésbé gondolkodó állampolgár is képes egyszerre, ütemre és minden további kérdés nélkül elkiáltani.)
Társadalmi kísérletből emléktábla
Az emberi hülyeség patinás úttörői között különleges helyet foglalnak el azok a nagy reformátorok, akik az emberiség megjavítását az emberiség kiküszöbölésével kezdenék.
Számukra az ember mindig zavaró tényező: túl sokat érez, túl keveset ért, néha a megfelelő pillanatban nevet, máskor pedig éppen akkor kezd gondolkodni, amikor már régen abba kellett volna hagynia.
A reformátor ezért szabályokat alkot, kategóriákat állít fel, erkölcsi rangsort készít, majd csodálkozva tapasztalja, hogy a valóság – ez a neveletlen, rosszul szocializált képződmény – nem hajlandó az előírások szerint viselkedni. A kudarcot természetesen nem a szabályokban keresi, hanem azokban, akiknek a szabályok szerint kellett volna élniük.
Így válik a társadalmi kísérletből emberkísérlet, az emberkísérletből történelmi szükségszerűség, a történelmi szükségszerűségből pedig emléktábla, amelyen az utókor hálásan olvashatja, hogy mindez a nép érdekében történt.
A hülyeségnek azonban nem kizárólag a hatalom a természetes élőhelye. Ott tenyészik az irodalmi szalonokban, a tudományos konferenciák kávészüneteiben, az üzleti tanácsadók csillogó prezentációiban, sőt a családi ebédlőasztalnál is, ahol egyetlen, kellő határozottsággal előadott mondat képes megsemmisíteni három nemzedék tapasztalatát.
Az ostobaság demokratikus képződmény: nem válogat sem társadalmi osztály, sem iskolázottság, sem életkor szerint. A professzor ugyanazzal a lendülettel képes tévedni, mint a kocsmai bölcs, csakhogy az előbbi tévedését gyakran lábjegyzetek és idegen szavak védelmezik, az utóbbiét legfeljebb a söröskrigli pereme. A különbség nem feltétlenül a gondolat minőségében, hanem a körítés árában rejlik.
Digitális ládák és a vélemények arisztokráciája
A modern kor különösen kedvez a hülyeség nemesítésének. Régebben az ostoba embernek legalább meg kellett dolgoznia azért, hogy meghallják: be kellett jutnia egy terembe, meg kellett várnia a megfelelő pillanatot, s el kellett viselnie, hogy valaki esetleg közbevág.
Ma elegendő egy képernyő, egy internetkapcsolat és az a szilárd meggyőződés, hogy a személyes vélemény nemcsak jogosultság, hanem önmagában bizonyíték is.
A nyilvánosság óriási piacterén az igazság, a tévedés, a szándékos hazugság és a reggeli rosszkedv ugyanabban a digitális ládában kínálja magát, s a vásárló többnyire azt viszi haza, amelyik leginkább hasonlít a saját előítéletére. A népszerűség pedig lassan az igazság egyik helyettesítőjévé válik: ha elegen osztanak meg valamit, az már nem egyszerű állítás, hanem közösségi ereklye, amelyet illetlenség megvizsgálni.
Ebből születik a vélemények új arisztokráciája, amelynek tagjai nem feltétlenül értenek ahhoz, amiről beszélnek, de rendkívüli biztonsággal érzik, hogy másoknak mihez kellene érteniük.
A szakértelem gyanús, mert korlátokat ismer.
A kétely gyengeségnek látszik, mert nem fúj azonnal győzelmi indulót.
A tudás pedig kifejezetten kellemetlen, hiszen hajlamos árnyalatokat bevezetni oda, ahol a közönség fekete-fehér világot rendelt.
Az árnyalat veszélyes luxus, a gondolat lassú, a hülyeség viszont kiválóan alkalmazkodik a gyorsforgalmi nyilvánossághoz.
Mire az ész végiggondolná az első mondatot, az ostobaság már három újabb állítást tett közzé, kettőt megcáfolt, egyet pedig történelmi igazsággá avatott.
A közösségteremtő tévedés
Mindez mégsem volna különösebben tragikus, ha a hülyeség megelégedne önmagával. Csakhogy ritkán elégedett. A saját tévedését ugyanis csak akkor érzi biztonságban, ha mások is osztoznak benne – lehetőleg minél többen, s ha lehetséges, olyanok is, akiknek egyébként eszük ágában sem lett volna részt venni a dologban.
A hülyeség közösséget teremt, s ez az egyik legnagyobb vonzereje.
A magányos embernek felkínálja a bizonyosságot, a sértettnek a bűnbakot, a tehetetlennek a fölény érzését, a hatalomra vágyónak pedig a tömeg engedelmességét.
Cserébe mindössze annyit kér, hogy az ember időnként mondjon le a saját ítéletéről. Nem végleg, csak addig, amíg a többiek is lemondanak róla… Aztán már nem is lesz rá szükség.
Eleged van abból, hogy a Facebook elrejtse előled az cikkeinket? Gyere át A Kígyó Telegram-csatornájához itt! Ahol végre cenzúrázás és algoritmus-mocsok nélkül azonnal megkapsz minden új írást.
Kígyó Szatíra-Szavazás
Mi a legabszurdabb tanulság Spartacus történetéből a modern világ számára?
filozófia hülyeség közösségi média ostobaság propaganda publicisztika Rimóczi László szatíra
Last modified: 2026.10.14.
Kapcsolódó cikkek
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
A hozzászólás az aktív előfizetők számára érhető el.
Előfizetői belépés
Előfizetés