Nem vagyunk egyedül – jegyzetek a kozmikus magányról
Miért pásztázzuk az éjszakai égboltot remegő telefonnal, furcsa fénypontok után kutatva? Az UFO-k története valójában nem az idegen civilizációkról szól, hanem az emberiség kozmikus magányáról. Rimóczi László mély és fanyar esszéje a végtelen éjszakáról, a barlanglakók isteneiről, a lakótelepen parkolójegyet váltó űrhajókról és arról az ősrégi vágyunkról, hogy valaki végre visszanézzen ránk a sötétségből.
• 2026.10.16.
Van valami megható abban, ahogy az ember egy prognózisra éhes asztrológus perverz tekintetével vizslatja a csillagokat. A csillagok ugyanis meglehetősen rossz társaság: elérhetetlenek, ridegek, közömbösek, és többnyire több millió évig tartó hallgatással válaszolnak kérdéseinkre. Mi mégis bámuljuk őket, néha távcsővel, néha szabad szemmel. És ha az egyik fénypont az éjszakai égbolton netán megmozdul, akkor egy kissé remegő mobillal rögzítjük is, sőt: teljes bizonyossággal állítjuk, hogy abban a fénypontban van valami.
Valami – talán éppen ez a legfontosabb szó.
Mert az UFO-k története valójában nem a földönkívüliek története, hanem a magány története. Nem biztos, hogy az ember azért veti tekintetét a végtelenségbe, mert feltétlenül idegen civilizációkat akar látni. Lehet, hogy azért, mert nem akarja elhinni, hogy egyedül van. Ez pedig két egészen különböző dolog.
A társas embernek elég a jelenlévő másik ember: egy barát, egy szerető, egy családtag, a szomszéd, aki átjön kölcsönkérni valamit – még akkor is, ha később megbánjuk, hogy beengedtük. A magányos ember azonban kénytelen a hiányból társaságot teremteni. Ha nincs senki a szobában, telefonál. Ha nincs kivel beszélnie, az internethez fordul. Ha ott sem találja meg azt, amit keres, fölnéz an égre.
Milyen szomorú és univerzálisan hülye helyzet volna, ha a végtelen tér minden galaxisával, minden csillagával, minden elképzelhetetlenül távoli bolygójával csak azért létezne, hogy itt, egy meglehetősen jelentéktelen bolygó felszínén néhány milliárd ember vitatkozzon pénzről, szerelemről, politikáról, futballról, lakásárakról és arról, hogy ki mit látott tegnap este az égen.
A modern ember legszebb metaforája
A világegyetem mérete már önmagában sértés az emberi hiúságnak. Mert ha csak mi vagyunk, akkor a csillagok milliárdjai valahogy mind feleslegesnek tűnnek. És itt válik az UFO a modern ember egyik legszebb metaforájává.
Az idegen lény ugyanis nem feltétlenül idegen. Éppen ellenkezőleg: talán ő az első bizonyíték arra, hogy nem vagyunk egyedül. Az UFO-hívő számára a távoli civilizáció gondolata bizonyos értelemben vigasztalóbb lehet, mint az angyaloké. Az angyalnak ugyanis köze van Istenhez, az idegennek pedig hozzánk. Ő is valahonnan jött. Ő is utazik. Ő is keres. (Talán ő is kibámul néha egy ablakon, egy másik bolygón, és ugyanazt kérdezi: van ott valaki?)
Két magányos ember – vagy két, egymásnak idegen civilizáció – egy végtelen sötétség két oldalán, akik egyelőre nem tudnak egymásról, de már elképzelték egymást.
Talán ezért olyan tartós az UFO-kultusz. Nem azért, mert minden fény az égen űrhajó. Nem azért, mert minden különös jelenség mögött titkos technológia rejtőzik. És végképp nem azért, mert mindenki, aki furcsa fényt lát, feltétlenül megtalálta a világegyetem legnagyobb titkát. Hanem mert az ember szeretné, ha lenne ott (fent, magasan fölötte) valaki.
Ez a vágy pedig sokkal régebbi az UFO-knál:
A barlanglakó ember felnézett az égre, és isteneket látott.
A középkori ember angyalokat és démonokat.
A romantikus költő végtelent.
A modern ember pedig repülő csészealjat.
A jelenség ugyanaz. Csak a szókincs változott.
A képzeletbeli társaság és a parkolójegy
Minél tovább tart valaki magánya, annál inkább megnő benne a másik ember iránti igény, de ugyanakkor csökken a képessége arra, hogy egy valódi másikhoz közeledjen. Így születik meg a képzeletbeli társaság. A macska beszélgetőtárssá válik. Egy régi fényképhez mondatokat intézünk. Még évekkel később is el tudjuk mesélni egy halottnak, mi történt velünk. És az is előfordulhat, hogy egy könyv szereplője közelebb kerül hozzánk, mint némelyik élő ismerősünk.
Valahol az idegen is ezen a skálán helyezkedik el. Attól félünk, hogy az idegenek meglátogatnak bennünket, miközben szinte könyörgünk nekik, hogy jöjjenek.
De ha valóban leszállna egy idegen űrhajó egy lakótelep közepén, valószínűleg először mindenki megrémülne. Rendőrök érkeznének, újságírók, tudósok, hivatalnokok… és biztos lenne valaki, aki megkérdezné, vajon kell-e egy csészealjnak parkolójegyet vennie. És ez zsibbasztóan emberi! Ilyen hozzáállás nem kering a kozmoszban. De a magányos ember talán egy pillanatra nem félne.
A metafizikai hiány
Az UFO-hit nem elégít ki, csak ígér, és mi boldogok vagyunk. Minden homályos UFO-felvétel mögött ott lebeg a társaságvágy.
Mert a teljes magány nem egyszerűen azt jelentik, hogy nincs mellettünk senki. A teljes magány azt jelenti, hogy nincs senki sehol. Ez már metafizikai állapot. És ezt az ember nehezen viseli. Ezért teremtett isteneket, démonokat, szellemeket, angyalokat, túlvilágokat, párhuzamos univerzumokat, földönkívüli civilizációkat.
Nem feltétlenül azért, mert mindegyik létezik, hanem mert az ember nehezen fogadja el a gondolatot, hogy a végtelen térben nincs kivel beszélgetnie.
Az „UFO” ezért talán nem az égbolt egyik mai, kósza szimbóluma, hanem a magányé. A magányos ember fölnéz, és azt reméli, valami visszanéz rá. Talán nem is az a kérdés, hogy vannak-e földönkívüliek, hanem az: van-e valaki odakint, aki ugyanúgy nem akar egyedül lenni, mint mi?
Eleged van abból, hogy a Meta szűrje az írásainkat? Csatlakozz a Kígyó Biciklizik Telegram csatornájára itt! Ahol végre cenzúrázás és szűrők nélkül közvetlenül megkapsz minden friss cikket.
Kígyó Szatíra-Szavazás
Melyik abszurd politikai valóság illik legjobban a mágikus realizmus fogalmához?
elidegenedés emberi természet filozófia földönkívüliek magány Rimóczi László társaságvágy UFO
Last modified: 2026.10.08.
Kapcsolódó cikkek
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
A hozzászólás az aktív előfizetők számára érhető el.
Előfizetői belépés
Előfizetés