AKASZTÁSOK IS LESZNEK UGYE?!

Az Írót pellengérre állították. A Főnemesek pedig hagyták, hogy a jobbágyok ítélkezzenek.

Azok a jobbágyok, akik az Írótól egyetlen betűt sem láttak – nem mintha felismernék a betűket –, nemhogy olvastak volna akár csak egyetlen szót is. A jobbágyokat nem érdeklik a betűk, a szavak és a mondatok játéka, az összefüggések, a történetek vagy a tanulságok.

A főtéren közben már ácsolják a bitót. Mert ha a jobbágy a bíró, ott mindig kell a bitó.

A Vándor, a Varázsló, a Bölcs és Manír a fogadóban ültek, és tervet szőttek arra nézve, hogyan lehetne az Írót kiszabadítani. De az átállt csendőrök és pandúrok gyűrűjéből ez lehetetlen küldetésnek tűnt. És úgy hírlik, a katonák is jönnek az akasztásra.

– Az Író halott – mondja a Vándor, és a Bölcsnek nincs rá egyetlen jó szava sem.

A Varázsló pedig tudja, hogy itt nem varázslatra van szükség, hanem azokra a parasztokra, akik most is éppen dolgoznak, és próbálnak elhatárolódni jobbágytól, uraktól, királytól, és csak tenni a dolgukat. Úgy tenni, ahogy most – amikor a jobbágy éppen Írót akasztani készül – pont nem volna szabad.

De mára már a templomok üresek, a hit összetartó ereje megszűnt.

A fogadók is üresek már, mindössze néhány ember lézeng. A jobbágyok csak az akasztás után jönnek majd be egy pofa sörre. Mert az akasztás ünnep. A Hóhérnak és a Besúgónak ilyenkor ingyen ital jár.

Mindeközben mindent a Nagyon Okos Gépen keresztül irányít és ellenőriz a Bohóckirály, személyesen.

Minden kiüresedni látszik és elcsendesedik. Csak annak a tivornyának a hangjai hallhatók még, amit naponta megülnek az új műanyagdzsentrik a Bohóckirállyal. Ünnepelni a kincstár kulcsát, és azt, hogy megszabadultak a tömlöctől. Mert sokan tudták: tömlöc várt volna rájuk. És azt is tudják, ha nem lesznek akasztások, vagy nem üldöznek el mindenkit, aki tudja, mit tettek, a tömlöcökben a téglán még mindig ott a nevük. Sőt, ott marad örökre. Azaz a téglájuk megvan – a kérdés csak az, hogy találkoznak-e vele.

Márpedig találkozni fognak, mert egy teljes nemzet emlékezetét nem lehet kitörölni. Arra még a Nagyon Okos Gép sem képes.

Persze addig még lesznek tragédiák. Hiszen miután az Írókat mind felakasztották, a helyükre a Bohóckirály írnokai kerülnek: tehetség, szókincs vagy akár csak íráskészség nélkül fognak majd új történelmet írni. Hűségből és szolgaságból. Harminc ezüstért, könyvenként.

Persze az aranytallérok is elő fognak kerülni. Hiszen tele a kincstár, bár ezt igyekeznek titkolni. A bukott Király Kamarása ma is ott ül a kincstár előtt, és bizalmasan beszélget a Bohóckirállyal. Mindenki más a volt uralkodó udvarából már kegyvesztetté vált. Csak a Kamarás kacsint össze az új műanyagdzsentrikkel.

Az Író bűne is vélhetőleg csak annyi volt, hogy merészelte megfogalmazni, a líra erejével, hogy hátha tanulnak belőle az olvasni még értőn tudók: mindig lesz legalább egy áruló, és az mind a felső osztályból jön. Tényleg mese, hogy a parasztember legkisebb fia majd jön és jól seggberúgja a Hatalmasokat. A helyzet az, hogy a Lúdas Matyi és a hasonló sztorik harminc ezüstért készültek el, megrendelésre, hogy tartsák a reményt. Mert amíg csak reménykedik a paraszt és nem egyenesíti a kaszát, nagy baj nem lehet. És a remény akkor is jól jön majd, amikor a cirkuszra már nem lesz igény, és a kenyérre nem lesz pénz.

A világ tele van akasztott Írókkal. A Vándor, a Bölcs, a Varázsló és Manír tudja ezt, de Manír nem akar belenyugodni.

– Mondjátok, mivégre ez?! – Az akasztások. – A felszámolása mindennek. – És miért az írástudókkal kezdik? – Az, hogy a király új, nem számít, mert a királyok csak addig élnek, amíg valaki az udvarból nem kívánja meg jobban a hatalmat. De mivégre a rombolás?

A Bölcs válaszol: – A tisztítótűz nem azért kell, mert barbárok az új hatalmasok. A tisztítótűz azért kell, hogy eltüntessék a múltjukat, és féljenek tőlük az alattvalók. Mert ha nincs félelem, akkor erőre kap a szabadságvágy. És ha a szabadságvágy erőre kap, mindenki találkozni fog a börtönben a téglájával, akinek a tömlöcben van téglája.