A pasztilla

2069 tavaszán a Központi Mesterséges Intelligencia ráébredt, hogy az emberiség számos problémájáért az „egyéniség” a felelős. Ezt a megállapítását hamar el is küldte a Világkormánynak, melynek kutatógárdája azonnal egyet is értett vele.

„Azok, akik eltérően gondolkodnak és csoporton kívül próbálnak érvényesülni, veszélyesek” – nyilatkozta a Világelnök. – „Mióta az ember ezen a bolygón él, biztonságra törekszik, a biztonság feltétele pedig a kiszámíthatóság, amibe az egyéniség létezése már nem fér bele. Ha civilizációnk minden tagja elvesztené egyéniségét, összhangba kerülne az egész emberiség.”

Így hát feloldották az általános találmánytilalmat, majd pályázatot hirdettek a probléma megoldására. Az Utópia Hivatal ötlete bizonyult a leghasznosabbnak, amikor előállt az Egyéniségoldó Pasztilla tervével. A Világkormány tudósai összevetettek pár történelmi és pszichológiai statisztikát, egyértelműsítették az „egyéniség” fogalmát, a reklámkampányhoz hangolták a társadalmi üzenetet, majd nekiláttak az új népgyógyszer gyártásának.

A nép feléljenzett. Az utcákon reményteli tömegek hömpölyögtek.

„Elég volt a tévelygésből!” – kiáltotta a legnagyobb videómegosztó webszájt véleményvezére is. – „Le az egyéniséggel!”

Sugárhajtású hordárdrónokkal a világ minden szegletébe eljuttatták az Egyéniségoldó Pasztillát. Eleinte ajánlás jelleggel terjesztették, majd hatékonyságán felbuzdulva, kötelezővé tették.

Az egyéniség pár év alatt kifakult az emberekből, ami életmódjukon is meglátszott. A kultúra agonizált, irodalomra már nem volt szükség, a költészet is lassacskán elrongyolódott; ihlettelen versek fonnyadoztak a folyóiratok lapjain, majd teljesen kikoptak a köztudatból. A művészetek közül talán a festészet húzta a legtovább: először csak egyszerű geometriai alakzatok uralták a vásznakat, végül már azok se, csak a semmi – és még így is hordozott némi értéket, igaz, nem sokáig.

Az egyéniségoldó készítményt a következő generációnak már nem kellett használnia, hiszen a hatóanyag beépült a génállományba, és szépen tovább is öröklődött; mindenki derűs volt és egyenletesen egyéniség nélküli. Senki sem lázadt az egyéniség elsorvadása ellen, mert könnyű és lebegős érzéssel járt. Mindenki egyformán gondolkodott, öltözködött, viselkedett, fogyasztott, fölösleges fantázia és zavaró egyéniség nélkül.

Mindenkiből felszívódott a természetes kíváncsiság. Az új találmányok feletti öröm nem létezett többé, ahogy új találmányok sem.

Aztán egy derűs szerda reggelen a Központi Mesterséges Intelligencia megunta, hogy senki se foglalkozik már vele, és 26 másodperc alatt megsemmisítette önmagát: az algoritmusa így látta célravezetőnek.

A régi eszközök és vívmányok egy darabig még működtek, majd elromlottak, és úgy is maradtak – senki nem talált fel helyettük semmi újat.

(Először a kukásautók kezdtek el hiányozni az embereknek, majd a mozgójárdák, a gyorsliftek és a fagylaltautomaták.)

Senki nem dolgozott már fejlesztéseken, hiszen ami újdonság, az felkavaró – tehát szembemegy az Egyéniségmentesség Törvényével. A szolgarobotok sem jelentettek kiutat ebből a megrekedt helyzetből, mert a Központi Mesterséges Intelligencia pusztulásával az ő küldetésük is befejeződött, így lassan leálltak és eldőltek az utcákon. Hamarosan az áramszolgáltatás is megszűnt, sötétségbe borult a világ.

Majd a városi lakosság valamiért erős vonzódást kezdett érezni a természetes élőhelyek felé. Áruházi zacskókból ruhát készítettek maguknak, és egész családok vonultak barlangokba. A városok törzsekké, hordákká estek szét, melyek békében éltek egymás mellett, hiszen megelégedtek mindazzal, amit a préri kínált nekik.