Manír egy olyan világba született és nőtt fel, ahol kötelező volt az iskolai osztály, a tanári, a tornaterem, a prolik öltözője, de még a gyár csarnokába is, hogy az uralkodó párt jelképe, vagy egy jelképnek kikiáltott emberének arcképe ki legyen akasztva a falra. Ez volt a diktatúra legenyhébb megjelenése, de annyira beleégett Manírba is, hogy a Csak Elmélet Bt. irodájának a falára is kényszeresen ki kellett, hogy rakjon valamit.
Valamit, ami az ő “diktatúrájának” a jelképe, vagy életérzése, vagy hívd, aminek akarod. Ráfoghatta volna, hogy a Hazátkeresők tíz parancsolata azért került ki a falra, mert az a falrész tök üres volt, de a valóság az, hogy Földes Hobo László tíz rövid gondolata azért került oda, mert ő az egyetlen a valódi művészek sorában, aki nem mocskolta be magát politikával, mert nem kellett neki. Nagyobb művész és nagyobb ember annál, hogy szüksége legyen bármelyik politikai pojáca gyűlöletére, vagy imádatára.
És ez így volna jól. De mára már egyre kevesebb a valódi művész.
Ne zavard Isten álmát.
Annak idején Manír lelkesen üvöltötte, hogy: “Pogánynak tartanak, mert nem tűröm a papok hatalmát.” Bocsássuk ezt meg neki. A nyolcvanas évek elején még senki nem tudta, hogy a sorok szerzője képes egy teljes életművet sárba tiporni. Még senki nem tudta, hogy megrendelésre volt ellenálló, mert minden rendszernek kell, hogy legyen ellenállója. A diktatúrákban ezeket az ellenállókat egyszerűen megrendelték. Akik aztán ellenálltak. Csak jóval később, a demokráciában derült ki, amikor az ellenállók diktátoroztak, hogy valójában belőlük nem elkésett a békevágy, soha nem is volt.
Manír más. Manír mindig is a békére vágyott. Nem villog vele, hogy elolvasta az összes Szent Könyvet, és azzal sem, hogy Rómában az egyik első útja a Vatikánba vezetett, míg Marokkóban egy mecsetbe. Persze volt olyan fiatalos hév, amikor még akarta, hogy tudják, hogy létezik a Szent Szellem, de akkor még nem volt okostelefon, és nem látszott, hogy mennyi hülye van. Így Manír szentül hitte, hogy van bárki a kocsmában, akit érdekel az, hogy a szent könyvek valójában a jól megírt marketing első relikviái, de van bennük néhány igazán jó sor.
Senkit nem érdekelt. Ahogy ma is már egyre kevesebbeket. Az ultramodern, csodaváró világban, ahol a Nagy Hamis Birodalom érdekeit hiszik el valóságnak, senkit nem érdekel Isten álma.
Pedig Isten álma nagyon is fontos. Addig, amíg Isten álmodik, alszik. Nem látja azt, hogy a teremtményei mit műveltek az általunk ismert univerzum egyetlen olyan helyével, ahol kialakulhatott az élet. Nem látja, hogy a csőcseléket előbb felhergelik, majd halálos csatába kergetik gyáva, hit és gerinc nélküli emberek, akik a háborútól kizárólag egyet remélnek: pénzt. Nem látja, hogy kiforgatták a hit erejét, és mára újra igényt teremtettek a vallásháborúra, hivatkozva a Szent Könyvekre, amikben soha nem írta le senki, hogy háborúzni vagy gyűlölködni kell. A Szent Könyvek papjai ellenben a történelem folyamán képesek voltak arra, hogy milliókat áldozzanak fel értelmetlenül az ige nevében.
Manír tudja: ő nem lesz áldozat. Mert megtanulta, hogy csak abból lesz áldozat, aki megzavarja Isten álmát, és azok lesznek áldozatok, akik hisznek ezeknek az eretnekeknek, és vak hittel vonulnak a lövészárkok felé. Nem tudják: a hit nem fogja őket megvédeni a háború borzalmaitól, ahogy azt sem mérik fel, hogy a modern háborúkban a halál ugyanúgy halál, mint a keresztes háborúkban.
Nincs új életed, haver!
Last modified: 2026.07.04.
