Az elismerés nélküli élet előnyei (1.)

Az elismerés olyan, mint a máj. Amíg van, nem gondolunk rá. Ha nincs, hirtelen minden erről szól. Az ember reggel fölkel, kinéz az ablakon, és arra gondol: lám, a nap sem írt rólam kritikát.

Pedig az elismerés nélküli életnek vannak előnyei. Nem sok, de annál szebbek.

Kezdjük ott, hogy az elismerés rendkívül kényes állat. Ha megérkezik, rögtön éhes lesz. Kap egy díjat az ember, és másnap már azon töpreng, miért nem kettőt. Megjelenik egy méltatás, s azonnal feltűnik, hogy a szomszédnak hosszabb jutott.

Az elismerés olyan, mint a sós mogyoró: nem csillapítja az étvágyat, hanem feltalálja.

Az elismerés nélküli ember ezzel szemben szabad. Nem teljesen, csak egy kicsit. De a szabadság mindig kicsiben kezdődik: nem kell megfelelnie annak a képnek, amelyet mások rajzoltak róla. Nem kell fenntartania saját szobrát. Nem kell portalanítania a bronzot.

Szóval a mellőzöttségnek van egy szerény luxusa: az ember azt csinálhatja, amit akar. Persze többnyire nem azt csinálja. Többnyire ugyanúgy aggódik, mint mindenki más, de legalább nincs közönsége hozzá.

Az elismerés ugyanis közösségi műfaj. Kell hozzá elismerő. Egyedül nem megy. Az ember hiába adna magának Kossuth-díjat a fürdőszobában, a család előbb-utóbb bekopogna, hogy minden rendben van-e odabent.

A világ tele van névtelen nagyságokkal. Ismeretlen zsenikkel. Olyan emberekkel, akik életükben nem kaptak emlékplakettet, viszont tudtak tökéletes rántottát sütni, vagy megvigasztalni egy gyereket, vagy megjavítani valamit, amit mindenki más kidobott volna.

Néha arra gondolok, hogy a legtöbb fontos emberről soha nem hallottunk (a történelem sem a legjobb könyvelő, néha elhagy bizonyos számlákat). Nem azért, mert mégsem volt fontos, hanem mert éppen elfoglalt volt azzal, hogy éljen.

Az elismerés hiánya továbbá kiválóan fejleszti a képzelőerőt. Az ember esténként elképzelheti, milyen volna híresnek lenni. A híres ember viszont kénytelen elképzelni, milyen volna békén hagyva lenni – mindenki a másik kertjében gyomlál.

Van még egy előny: az elismerés nélküli ember ritkábban válik saját múltjának alkalmazottjává. Nem kell újra és újra ugyanazt produkálnia. Nem kell bizonyítania, hogy méltó korábbi önmagához. Ha akar, holnap egészen más ember lehet.

(Ez persze nem veszélytelen, ám a szabadság mindig az.)

A díjaknak van vitrinszaga. A szabadságnak nincs szaga. Legfeljebb huzata.

Nem állítom, hogy jobb elismerés nélkül élni, hiszen az ember (ha Ember) örül, ha szeretik, ha észreveszik, ha munkájára rábólint valaki. De gyanítom, hogy az elismerés nem cél, hanem melléktermék. Olyasmi, mint a hab a kávén. Jó, ha van. De aki csak a habért issza a kávét, előbb-utóbb csalódni fog.

Mert az élet végén aligha az lesz a legfontosabb kérdés, hányan tapsoltak, inkább az, hogy volt-e valami, amit a taps kedvéért nem mertünk megtenni. Vagy amit a taps hiánya ellenére mégis megtettünk.

A többit bízzuk a könyvelésre.