Manír ellenállás – Újra eljött az idő

A Manír tudta jól: a szabadságért naponta meg kell harcolni. Pedig ő maga csak egyszer volt nős. Igaz, csajai azért voltak szép számmal, és mindegyiktől mélyreható tapasztalatokat szerzett. Volt köztük mindenféle, de egy közös pont akadt: külön-külön is több nemi szervet fogtak életükben, mint ajtókilincset.

Persze az ilyesmi mindig utólag derül ki. Ahogy mindig, mindenhol. Főleg a politikában, de amúgy a normál, hétköznapi életben is. Mert ha egy ember hatalmat kap, két út áll előtte: vagy bölcsen él vele – na, erre a világtörténelemben nem volt még példa –, vagy gátlástalanul kihoz belőle mindent, amit csak lehet.

A Manír, és az a kevés túlélő, aki pontosan tudja, milyen az, amikor otthon az asszony mondja meg, hogy a férfi mikor szeretne meccset nézni – teljesen függetlenül attól, hogy a meccs valójában mikor van –, ők már ismerik a forgatókönyvet.

A haditerv ilyenkor mindig ugyanaz:

Ellenállás.

Szervezkedés.

Kivárás.

Rajtaütés.

…majd a nemes vad elejtése.

Költözködés.

Az új élet reménye.

Az új élet maga.

Pangás.

Aztán valahogy, minden egyes esetben, kezdődik az egész elölről: Ellenállás. Szervezkedés…

De vannak szarabb ellenállások is. Mém a költözködés előtt az új asszony az új pasival éjjel egy vasrúddal veri szét a kocsidat, hogy a kis pöcs bizonyítson. Bár Manír nem tudja, mit. Nyilván rendőrség, feljelentés, macera. A jogszolgáltatók, akik szolgálnak – erről viták vannak, hogy kit – és védenek – szintén véleményes –, pedig azonnal felismerik, hogy ez a melyik százezredes fia. Így az ismeretlen tettes ismeretlen marad.

És ebben az országban nagyon sok embernek van egy százezredes apja, vagy ismer egy százezredest, vagy egyszerűen megvette kilóra a százezredest. Felállította a marhamérlegre, megnézte a marhahús árát, beszorozta ezerrel, és megvásárolta az örök lehetőségeket.

Manír pontosan tudta, hogy ebben az új világban ez így működik. De naivságból hitt ő azért abban, hogy nem kell itt elővenni a nem is annyira titokban rejtegetett boxereket, baseballütőket és hasonló eszközöket ahhoz, hogy beteljesüljön a demokrácia. Az, amiben ő sem hitt soha. Ugyanis az csak a tankönyvekben létezik.

De az, amikor a Kamarás, a törvények legfőbb őrzője, az utolsó bástya a végvárban, ami még nem esett el, felteszi a kezét és arcon köpi a népet… az valahogy Manírnak sem megy át.

A Kamarás dolga csak annyi lett volna, hogy ha látja: a Bohóckirály nem ért az uralkodáshoz, és csak a bosszú meg a beteges elméje hajtja, akkor bejelenti a trónfosztást, feloszlatja a Parlamentet, és a nép segítségét kéri abban, hogy végre rend legyen.

De a Kamarás bedőlt a pletykáknak. Hogy a nép a Bohóckirály mellett áll. Hogy a nép nem fogja megvédeni a saját szabadságát. Sőt, a nép még mindig kéjeleg, amikor egy-egy volt főnemessel sikerülni hiszi a kibaszást.

– Mit mondjak erre? – mondja Manírnak a Bölcs. – A nép, mint nagy tömeg, sosem volt okos – folytatja. – A nép csak addig okos, amíg rájön, hogy meg kell védenie magát. Akkor szervezkedik. Apró sejtek alakulnak, és az elején csendben csak beszélgetnek. De akkor már baj van, mert bármikor eljöhet a népharag napja. Amit vagy fegyver állít meg, vagy az, ha a díszletfalhoz állítják a Bohóckirály szolgáit és talpnyalóit, és kimondják az ítéletet.

Manír csóválja a fejét. Nem minden esetben van igaza a Bölcsnek. Nem kell elmenni egészen a falig, mert onnan nincs hová menni, és vissza kell jönni legalább egy keresztútig. Sokkal jobb, ha most, hogy a Kamarás elkullogott, felállítjuk a szabadság emlékműveit, a kopjafákat, és megvárjuk, amíg ebből sok lesz. Megvárjuk, hogy a kopjafás emberek új királyt válasszanak.

Onnantól pedig élhet a mondás: minden fel van jegyezve, semmi nem lesz elfelejtve, minden el lesz rendezve.