Plüssfeleségből plasztik partizán

Nem azért mondom, de az van, hogy a dörzsöltebb, dörzsölt kávéházi alkuszok és a dörzsölt pesti tőzsdecápák is megnyalnák a szájuk szélét – de lehet, még a lábujjukat is – arra a mutatványra, ahogy a bohóckirály elbitorolta a trónt. Ha több esze lenne és kisebb egója, akár még üzletember is lehetett volna belőle. De az üzletben csak a piti okosságokig jutott, mint kitartott miniszterfeleség. Férfiként. Ami szintén megér minimum egy csettintést.

Aztán amikor megunták és eldobták, mint a használt papírtörlőt, akkor beindult valami, amire még most is csak értetlenkedve néz az ember gyereke. Egy lánchazugsággal bemalmozott a pali három és félmillió embert. Azok pedig még mindig tapsolnak, és elegánsan félrenéznek, amikor rájönnek a piti hazugságokra.

Most még számukra nincs ennek jelentősége. Most még ők elhiszik a nagyívű átveréseket is, miszerint itt majd hetente kétszer mindenki megnyeri a lottóötöst, és egész álló nap orgazmusa lesz.

Most még.

Mert – és ezt hittel hiszik – ő egy zseni. Aki férfiként, kitartott plüssfeleségként mesés vagyonra tett szert, aztán pedig plasztik partizánként meghackelt egy teljes országon, beleértve a médiákat és azok urait, hogy trónra lépjen és uralkodjon. Az országon. Mert önmagán nem tud.

Eddig jutottam a betűrengetegben, amikor felriadtam arra, hogy ezek a víziószerű látomások nem tesznek jót az én ártatlan világomnak. Hiszen a meséim fikció. Szójátékok mondatokba rendezve, és ugyanazt tudom csak mondani, mint egy nagyformátumú ember. Szó se volt itt „út a börtönbe” programról, az csak egy brand volt…

Akkor még.

De jó kis brand volt, hiszen máig sóvárog az alattvalók legalja némi nyilvános megszégyenítésre, de legalább valakit bilincsben vigyenek már körbe a Kossuth téren.

De csak nem akar ez összejönni.

Na, ott tartottunk, hogy van ez a királyság a mesében a bohóckirállyal, aki fel akarja koncolni a bolondot, mert bolond, a Lordmajorokat pedig ki akarja ebrudalni, mert retteg, hogy megakadályozzák a nyíltszíni, szatirikus, mégis drámaian fájdalmas uralkodásban.

Még nem önjáró a bohóckirály, még nem. Most még.

A kisnemesek azon kasztja, aki nem állt árulónak, mondván, nem kér a koncból, pedig szervezkedni kezd. Újra irodalmat olvas, és kávéházakban beszélgetnek olyan varázslatokról, hogy emberi kapcsolatok, értékrendek, és valaki nyíltan még Istenre is mert hivatkozni, és nem hurrogták le, sőt. Alig páran néztek csak rosszallóan, hogy nem kell ide a Szent Szellem, itt van a városban a varázsló, majd az megoldja a nem e világi dolgokat.

Felpillantok a polcra, és esküszöm, most jövök rá, hogy ez az én életem.

Ott a polcon – mondjuk már porlepte, állapodva egymás mellett – a plüssfeleségen, illetve a volt asszony utolsó ajándéka, egy plüssboszorkány, aki által biztosan rámtolta az átkot, és mellette egy régi bábu még a hetvenes évek elejéről: egy plasztik partizán, aki ugyan felszabadította, majd azonnal el is foglalta a királyságot, hogy kirakatgyarmatot csináljon belőle, és belefogjon egy társadalmi kísérletbe, amire mi, öregek, még emlékezünk, úgy hívták, hogy a legvidámabb barakk.

Ma már nem vidám. Még nem vidám. Vagy már nem vidám. Mindegy is, mert itt már nincs is igény a vidámságra. A barakkot igénylik egyes miniszterek, akik azt állítják, hogy jobb volna a falusi parasztnak egy városi barakkban élni vagy egy betonbörtönben, mintsem fenntartani falvakat, mert ott emberek élnek…

Hát izé, ez is megér egy csettintést.

De csak nem normáliséknál.

Normáliséknál a Szolga megbecsülendő, Isten ments, még meg is süvegelendő, ha Szolgaként megteszi azt, amiért szolga lett. A Szolga normáliséknál előbbre vala, mint bármiféle Királyok. És nemcsak ma még, hanem tegnap is és holnap is.

Nekik nem kell elbábozni a saját életüket. Ők megélik azt. Csak ritkán morgolódnak és halkan, ha azt nem hagyják.

Ma még.