A kiherélt ugar – avagy hány Alaptörvény-módosítás kell a teljes sötétséghez?

Manír nézi a híreket, és hirtelen nem tudja, hogy a Vigasztalan pincéjében – időközben letette ott is a törzskocsmatag-esküt – a harmadik kevert fröccs beszél belőle, vagy tényleg egy dél-amerikai katonai diktatúra díszletei költöztek be a Parlamentbe. De biztos csak valami új, hülye amerikai filmet forgatnak.

De aztán egy hírvivő érkezik, hogy az van, hogy a Bohóckirály a szolgáival lekapcsoltatta a villanyt. Nem, izé, a tévét meg a rádiót. Mondjuk csak azokat, amiket mára senki nem nézett, de még elnézéskérés is volt, hogy eddig hazudtak, de eskü, mától nem fognak. A baj csak az, hogy nem az kért elnézést, aki hazudott, hanem az, aki igazi köpönyegforgatóként beült egy olyan székbe, amiben nagynak érzi magát, de sajnos nem tudja, hogy a szék nem adja a tudást.

Amúgy a Bohóckirály szerint ez a normális. Persze ő éppen nyaralni van, mert időközben van itt egy kis demokráciadeficit, és biztos, ami biztos, amíg elülnek a dolgok, mert melegben rosszul tüntet a magyar, ő nyaralgat és gúnyos posztokban üzenget.

De nekem, első és utolsó Manírnak volna pár kérdésem. Nem mint alattvaló, mert egy Manír soha nem lesz alattvaló. Lehet, hogy börtöntöltelék lesz, vagy kitagadott, meggyalázott, de alattvaló nem.

Na tehát.

Az normális, öcsém, hogy influenszereket visz el a meseautó hajnalban, mert túl hangosan mondták ki azt, amit mindenki lát? Az normális, hogy a kormányszóvivő úgy áll a mikrofon mögött, mint egy funkcionális analfabéta túsz, akinek megtiltották, hogy a kötőszavakon kívül bármi érdemlegeset kiejtsen a száján?

De a legszebb az egészben a jogállami cirkusz. Az ügyészség, az a nagy, független szervezet állítólag nem tud a rendőrség munkájáról. Egy olyan ügyben, ami messziről bűzlik a politikai megrendeléstől, és köze nincs a köztörvényes valósághoz. Egymásra mutogatnak, mint a vásári tolvajok, miközben a háttérben a Gép fogaskerekei darálják be a maradék szabad levegőt.

És hogy a teljhatalom biztosan golyóálló legyen, mit csinálnak? Módosítják az Alaptörvényt. Újra. Hányadszor is? Már senki sem számolja. Kiherélik a demokrácia alapjait, mintha csak egy rossz disznóvágáson lennénk, ahol a jószág már rég megdöglött, de a böllér még mindig szurkálja, biztos, ami biztos. Alkotmányos puccs, ez a divatos neve. Manír szerint ez inkább csak sima, aljas útonállás, amit fehér ingben, pecsétgyűrűvel adnak el a tévében.

A Bohóckirály meg közben nyaral. Mert a hergelést, az Alaptörvény-módosítást és a jogfosztást a szolgák végzik a Parlamentben, amíg a főnök a Riviérán mossa le magáról a haza sarával együtt a naptejet.

Ti meg új országot akartok? Úgy, hogy az alapokat éppen most töri fel a hatalom, ti meg, akik az oviban gyurmázásból megbuktatok, élőben figyelitek, hogy vajon a gyurma mint alap megköt-e a demokrácia sárbatiprása alatt.

Manír kér még egy kört, de tudja, hogy felesleges, mert a Varázsló megoldotta magának, hogy egy másik valóságban pillanatnyi boldogságot éljen át. Ahhoz pedig nem kell alkohol.

A Vándor pedig már régen az asztalon alszik. Itt ragadt a valóságban. Neki alkohol kell ahhoz, hogy elfeledje.

Manír előtt jegyzetek. Mert a Krónikásokat lefejezték az elmúlt napokban, így Manír elhatározta, hogy a maga módján megírja azt a szégyent, amikor egy nemzetet basznak át a palánkon, és az még tapsol is hozzá.

Az a kisebbik réteg, aki meg tudja, hogy baj lesz ebből, sajnos vagy követőkért küzd a Facebookon, vagy követő akar lenni ugyanott, vagy új szónok, mert abból üresedés van éppen. Egy a közös bennük: önjáróak, és nem értik meg, a királyok bukását vagy parasztlázadással, vagy más királyok összefogásával lehet elérni.

De ugyan ki akar itt Dózsa Györgyöt játszani, és hol van egy tökös Napóleon?

Manír jegyzetelni kezd.

A Bohóckirály uralkodásának harmadik havában, a téboly ellen a nép gyermekei lázadnak, de nagy a baj, mert kevesen vannak, széthúznak, és a valódi parasztembert már megint – nem kérdezték meg.

A Lázadás valójában egy Lúdas Matyi casting, vagy éppenséggel kerestetik a szegényember legkisebb gyermeke. De nagy a baj. Nem tudnak róla, mert ők csak azt látják, hogy a városi fények hogyan szemetelik össze a csillagok fényét, és attól rettegnek, hogy ma vagy holnap füst és lángok csapnak fel a város közepén az ő nevükben. Pedig ők éppenséggel csak békében akarják őrizni a nyájat, vagy enni adni a népnek…

Manír mellé lép a Paraszt. Megsüvegeli. Ő az ugar ura. És az is marad. Hiába az urak vágya és magyarázata, hogy nem jó az ugari ember, mert nem proli, hanem önálló entitás, azaz neki nem politikai érték. Manír visszabiccent és tölt egy pohár bort, miközben a padra mutat. – Adjon az Isten. – Fogadjon az Isten.

Aztán csak kortyolgatnak. Manír zavartan rendezgeti a lapokat az asztalon. A Paraszt szólal meg: – Tudja, „A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.” De ha már nincs, aki féljen, mit tehetünk? Amikor az új proli azt hiszi, minden a hipermarketben terem, amikor a Tanár lehajtott fejjel tűri, hogy a nemrég kiharcolt bérét megsarcolják, és továbbra is tudja, hogy hazudik, akkor lassan nem lesz, aki féljen. Senki. A nihil nyomora jön el. Az ugar kipusztul. A pusztában teliholdkor csak egy nagyobb papírt görget a szél. A városból hozta. Egy úrifiú használta, mikor félelmében és részegségében összeszarta magát…