„Ott rohadjatok meg, ahol vagytok!”

Manír élete nagy szerencséjének éli meg, hogy ő csak egy fikció ebben a kibaszott országban. Mert ha nem fikció lenne, minden bizonnyal nagyon csúnya szavak hagynák el a száját; anyuka, kurva, fasz és még több alpári kifejezés fröccsenne a világ képébe.

De Manír kultúrlény. Ugyan nem annak a kultúrának a támogatója, ahol egy neves „művész” nyíltan a színpadon ilyet mer üvölteni emberekről, akik éppen elveszítik a munkájukat, a megélhetésüket, ezzel végveszélybe sodorva a családjukat. És mindezt a halálos ítéletet azért „érdemelték ki”, mert merték vállalni a nézeteiket az ellen, amit ők olcsó parasztvakításnak gondolnak.

Manír világa más. Manír szereti az embereket. Még a „művész urat” is. Bár lehet, hogy a valóságban azért felpofozná úgy, hogy a takony menetet vágjon a nyakán – de a valóságban az ilyesmi büntetendő, ezért nyilván nem teszi meg. Csak elgondolkodik.

Elsőként azon, hogy milyen lelki világa lehet egy olyan „művésznek”, aki a színpadról ekkora mocsokot képes magából kiböffenteni. Hogyan juthat el egy ember ilyen mélyre? De felmerül benne azonnal a másik kérdés is: vajon azok a gyerekek, kiskorúak és alig-felnőttek milyen családi környezetből jöhetnek, akik erre a mondatra ordítva, önkívületben őrjöngenek?

A legelgondolkodtatóbb azonban mégis az a csendes beleegyezés, ahogy emberek milliói csak elfordítják a fejüket. Mert ez az, ami a legnagyobb méreg az emberi léleknek: a kibaszott közöny.

A közöny egy vérszopó állat. És állattá is tesz. Hiába nézel ki emberként, a közöny már megölte benned az embert, megölte a családodat, megölte a környezetedet, és meg fogja ölni a társadalmat is, ahol te jól akarsz élni. A közöny sajnos megölte benned a gondolkodás művészetét is, így észre sem veszed, hogy egy ilyen közönyös társadalomban te magad fogsz éhen pusztulni a gyermekeddel együtt. Azzal a gyermekeddel, aki most éppen azt ordítja a tömegben, hogy „OOOOÁÁÁÁÁ!”, miközben a színpadról a „művész úr” azt üzeni az utcára tetteknek: rohadjatok meg. Na pláne úgy, hogy nem is olyan régen ugyanez a „művész úr” a meleg szarig nyalt be ugyanezeknek a lapoknak, csak hogy legalább egy nyomorult sort lehozzanak róla.

De ilyen ez a világ. A közepesnél is szarabb emberek hatalmat gyakorolnak – legalábbis azt hiszik –, és gyilkos dühvel akarják kiirtani mindazt, amit nem értenek: a hagyományt, a nemzetet, a gyökereket és a történelmet.

– Tudjátok – ezt már a kocsmateraszon mondja Manír –, embernek lenni nagy betegség, de soha ne gyógyuljatok ki belőle, mert ha mégis, a gyermekeitek már csak áldozatok lesznek.

Persze ezt a kocsma népe nem érti. Bennük még a mantrák világa él: hogy loptak, korruptak, uralkodók, és minden, amit a Bohóckirály propagandájával magukba szívtak fű helyett. Azzal jobban jártak volna.

Manír azonban itt és most megálljt parancsol a sötétségnek. Mert az nem létezhet, hogy a lelkiismeret ne győzze le a közönyt. Manír széttárja a karját, és odakiáltja mindenkinek, akit a Gép és az új urak kilöktek a falkából: nála, vele, mellette van helyük. A tizennyolc négyzetméteres múzeum, a semmi ága, a híd alatti csend – mind menedék lesz a kitagadottaknak. Mert ahol két ember megosztja a maradék fröccsöt és az igaz szót, ott még nem halt meg a nemzet.

De ez nem elég. Jöjjön hát a valós üzenet.

A való világban is él Manír. És ti, kitagadottak, már tudjátok, hol találjátok meg az igazi Manírt, aki befogad, helyet és teret ad, hogy tovább vihessétek az ősi örökségeket, amik bennetek még élnek.

A színpadról ordító „művész úrnak” pedig csak ennyit üzen innen, a maga szerény, fikció szülte eszközeivel: olvass, ember, mert akkor talán még van számodra is remény.

Olvasd Faludyt, hátha megérted, mi az a tartás:

„Fagyott mezőkön birkóztam a széllel, ruhám csupán egy fügefalevél, mi sem tisztább számomra, mint az éjjel, mi sem sötétebb nékem, mint a dél. A matrózkocsmák mélyén felzokogtam, ahogy a temetőkben nevetek, enyém csak az, amit a sárba dobtam, s mindent megöltem, amit szeretek. Fehér derével lángveres hajamra s halántékomra már az ősz feküdt, és így megyek, fütyülve egymagamban, megáldva és leköpve mindenütt.”