MENOPAUZA ÉS A NAGY FOGYÁSTITOK – Avagy a ruha csilloghat, az igazság inkább maradjon takarásban
Ötvenhárom évesen csillogó miniruhában, negyven kilóval kissebb kiadásban tündökölni a vacsoraasztalnál csodálatos dolog. De miért szégyelljük kimondani, ha a nagy fogyáshoz gyógyszeres segítséget kaptunk? Schneider Edina fanyar és mélyen empatikus írása az Ozempic-korszakról, a társadalmi figyelmesség elvontságáról, a szolidaritásról és arról, miért ne adjunk elő hiányos történeteket követendő receptként a sorstársainknak.
• 2026.10.19.
Péntek este megláttam a vendéglátónkat, és egy pillanatra csak néztem. Ötvenhárom évesen, amióta ismerem, először láttam soványnak. Csillivilli miniruhában volt, és láthatóan élvezte, hogy körülötte forog a társaság. Megértem. Én is csodáltam, hatalmas változás volt.
És mielőtt bárki félreérti: ötvenhárom évesen is lehet miniruhát venni. Csillogót is. Nem kell hozzá engedélyt kérni a Menopauzás Nők Visszafogott Öltözködési Bizottságától. Ha valaki végre jól érzi magát a bőrében, örüljön neki. Eleget hallgatjuk egész életünkben, mit kellene eltakarnunk.
Én viszont a nagy fogyást és a szeme alatti sötét karikákat látva aggódtam is. Megkérdeztem, minden rendben van-e. Azt válaszolta, hogy természetesen, és jólesik neki, hogy aggódom.
Nem azt kérdeztem, hogy Ozempic, Mounjaro vagy valami más segített-e. Nem indítottam gyógyszerészeti kerekasztalt a vacsora előtt. Ő aztán a páromnak büszkén elmondta, hogy semmit nem szedett, és semmit nem szúrt magába.
Hát jó. Elhittem.
Két nappal később egy közös baráttól hallottuk, hogy negyven kilót fogyott – gyógyszeres segítséggel. Hogy pontosan mivel, azt ő sem tudta.
Nem tudom ellenőrizni, melyikük elmondása pontos. De ha valóban kapott segítséget, miért kellett olyan büszkén tagadni?
Mert negyven kiló az negyven kiló. Akár gyógyszerrel, akár anélkül fogyott le, le a kalappal! Attól, hogy segítséget kapott, még nem tudom, min ment keresztül, mennyi mindenen változtatott, és mivel küzdött meg. Én nem szednék gyógyszert a fogyásért. Ez az én döntésem. Ha ő másként gondolja, elfogadom. Nem kell ugyanazt választanunk ahhoz, hogy elismerjem, amit elért.
És attól sem leszek erkölcsileg magasabb rendű, hogy én nem kérek belőle. Legfeljebb továbbra is nagyobb nadrágot veszek.
A társaság önkéntes fogyásügyi ellenőre
A változókorban egyébként is van elég dolgunk a testünkkel. Egyik éjjel nem alszunk, másnap mindenen felkapjuk a vizet, közben a kedvenc nadrágunk is felmondja az együttműködést. Nagyon hiányzik még mellé egy verseny arról, hogy ki tud mindezzel segítség nélkül megbirkózni…
Akkor miért olyan nehéz kimondani, ha kaptunk? Talán azért, mert már előre halljuk: „– Ja, úgy könnyű!”
Megérkezett a társaság önkéntes fogyásügyi ellenőre. Ő majd eldönti, eleget szenvedtél-e ahhoz, hogy örülhess.
Mert egyesek szerint nem elég lefogyni: segítség nélkül kell. Éhesen, hősiesen, lehetőleg úgy, hogy közben te sütöd a családnak a zserbót, de csak szag alapján ellenőrzöd. Máskülönben nem ér.
Értem, ha valaki nem akarja kitenni magát ennek. A kezelése magánügy. Nem kell a vacsoraasztalnál felolvasnia a kórlapját. A „nem szeretnék erről beszélni” tökéletesen megfelelő mondat.
De az „én ugyan semmit!” már más.
Abban az „ugyan”-ban néha benne van, hogy én bizony egyedül csináltam, nekem volt hozzá akaraterőm. Mintha segítséget kérni olyasmi lenne, amitől sürgősen el kell határolódni. Pedig éppen ebben az életszakaszban tanuljuk sokan, milyen nehéz kimondani, hogy valamivel nem boldogulunk: az alvásunkkal, a hangulatunkkal, a testsúlyunkkal.
Ehhez képest még egymás előtt transforms is bizonygatnunk kellene, hogy mi mindent egyedül oldottunk meg?
Amikor kisebb ruhában jobban hallatszol
Lehet, hogy valaki nem is a kezelést szégyelli. Egyszerűen félti azt az elismerést, amire régóta vágyott. Végre megdicsérik. Végre megkérdezik, hogyan csinálta. És fél, hogy a válasz után már csak a gyógyszerről lesz szó, róla nem.
Azt is el tudom képzelni, milyen lehet hosszú idő után először úgy belépni valahová, hogy nem elbújni szeretnél; hogy örülsz, ha odafordulnak hozzád. És milyen keserű felismerés lehet, ha ugyanazok az emberek hirtelen sokkal érdekesebbnek találnak, akik korábban alig figyeltek rád.
Ugyanaz a humorod. Ugyanazok a történeteid. Ugyanaz az ember vagy. Csak most kisebb ruhában valahogy jobban hallatszol.
Ez azért rólunk, a közönségről is elmond valamit. Ha valakit csak negyven kilóval később veszünk észre, ne csodálkozzunk, ha félti a figyelmet, amit végre megkapott. Csakhogy ebből könnyen lesz egy olyan sikertörténet, amelyben már mindent egyedül kellett megoldani, mert úgy nagyobbat szól a taps.
A gyógyszer meg legyen kedves hátul maradni – most fényképeznek.
Miért számít az őszinteség?
Nem tudom, a vendéglátómban mi zajlott, de ez a két, egymásnak ellentmondó beszámoló elgondolkodtatott. Mert amikor a segítséget szégyellnivalónak állítjuk be, annak más is megfizetheti az árát.
Ott áll melletted egy hasonló korú nő. Ő is próbálkozik. Talán éppen olyan rosszul alszik, olyan fáradt, és ugyanúgy nem érti, miért lett ennyire nehéz kijönnie a saját testével. Hallgatja, hogy negyven kiló, semmi segítség, és arra gondol: akkor én mit rontok el?
Talán semmit. Talán egyszerűen nem ugyanazokkal az eszközökkel próbálkoztok.
Csak ő erről nem tud. Ezért a különbséget a saját hibájának könyveli el. Te kihagysz egy részletet a történetedből, ő pedig megint elhiszi, hogy nincs elég akaratereje.
Ezért számít, hogyan beszélünk a fogyásról. Nem kell senkinek nyilvánosságra hoznia a kezelését. De ha már elmeséljük, hogyan sikerült, ne adjunk elő egy hiányos történetet követendő receptként – főleg ne azzal, hogy „csak el kell határozni”.
A miniruha maradhat. A csillogás is. A bókokat is nyugodtan be lehet zsebelni. Én ugyanúgy elismerem az eredményedet, ha segítséget kaptál hozzá.
És lehet, hogy egy másik nő éppen attól könnyebbülne meg, ha ezt elmondanád. Mert végre nem azt hallaná ki a sikertörténetedből, hogy ő kudarcot vallott – hanem azt, hogy segítséget kérni is lehet.
A változókorban nem kellene még azt is bizonyítanunk, hogy mindent egyedül bírunk.
Unod, hogy a közösségi média szűrje az tartalmainkat? Gyere át a Kígyó Biciklizik Telegram csatornájára itt! Itt cenzúrázás és algoritmusok nélkül közvetlenül elérsz minden friss írást.
Kígyó Szatíra-Szavazás
Mit gondolsz a csendes fülkék üzemeltetési elveiről egy világban, ahol mindenki ordít, de a csendet kérő az igazi bunkó?
fogyás menopauza női szolidaritás Ozempic pszichológia Schneider Edina testkép változókor
Last modified: 2026.10.19.
Kapcsolódó cikkek
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
A hozzászólás az aktív előfizetők számára érhető el.
Előfizetői belépés
Előfizetés