Gyerekkoromban volt egy orosz rajzfilm, amit egyszerűen imádtam.
Nu, pogodi! – A Farkas és a Nyúl.
Érdekes módon én sokszor a Farkasnak drukkoltam. Hangos volt, látványos volt, vicces volt, és folyton történt körülötte valami. A Nyúl meg csak tette a dolgát. Sétált, biciklizett, sportolt, zenélt. Gyerekként ez unalmasnak tűnt.
Aztán felnőttem.
Rájöttem, hogy a rajzfilmben valójában nem a Farkas a legfontosabb. Hanem a Nyúl. Nyúl nélkül nincs mese. Nincs kergetőzés. Nincs izgalom. Nincs show.
És ami a legfontosabb: nincs következő epizód.
A műsor, amihez mindig kell egy ellenség
Múlt héten valamiért újra eszembe jutott ez a régi rajzfilm. Talán azért, mert azt olvastam, hogy MP arra kérte a Fideszt, ne hagyja el a Parlamentet.
Elmosolyodtam.
Hiszen a Farkas pontosan ilyen. Ha a Nyúl kisétál a képből, lehúzható a függöny. A főszereplő egyedül marad. Nincs kit kergetni. Nincs kire mutogatni. Nincs kivel megvívni a napi csatát. Vége a műsornak.
Aki mögött elfogynak a nyulak
Múlt héten, amikor a Fidesz politikusai Antall József sírjánál koszorúztak, ezek az emlékek is eszembe jutottak.
Nem a politika. Nem a propaganda. Hanem az emberek. Édesapám. Az orosz gyerekek. A faliszőnyeg. A Nu, pogodi!
És közben azon gondolkodtam, hogy a rajzfilm írói micsoda pszichológusok lehettek.
Mert a Farkasnak valójában soha nem a Nyúl kellett. Neki a következő epizód kellett. Ehhez pedig mindig kellett egy „megújult” Nyúl.
Talán ezért érzem néha úgy, hogy ez a rajzfilm még ma is fut. Csak már nem a moziban.
Szombaton az egyik utolsó nyúl is eltűnt a pályáról. Rendben, tudom, ennél árnyaltabb a helyzet. Csakhogy a farkasnak mindig kell egy nyúl. Ha már nincs külső ellenség, hamarosan következik a belső.
A kérdés már csak az: ki lesz az első nyúl a saját falkából?
Emlékek a kiskunmajsai szovjet laktanyából
És ekkor hirtelen visszarepültem a gyerekkoromba. A falunkban, Kiskunmajsán volt egy szovjet laktanya.
Édesapám ott dolgozott néha tolmácsként. Én pedig rengeteg időt töltöttem ott. Az orosz gyerekekkel együtt néztem a Nu, pogodi!-t. Bár egymás nyelvét alig beszéltük, a nevetéshez nem kellett tolmács.
Ott vettük meg az első elektromos gépeink jó részét is. A legviccesebb, hogy néhány közülük még 2 éve, amikor Apa meghalt, még mindig működött. Úgy látszik, akkoriban a használati utasításban még nem szerepelt a tervezett elavulás.
Soha nem felejtem el a tiszti lakásokat sem. Gyerekként teljesen összezavarodtam.
A feleségek gyönyörűek voltak. Elegánsak, kifogástalan frizurával és sminkkel. Aztán beléptem a lakásba. A falon hatalmas szőnyeg. Egyszerű bútorok. Puritán környezet. Nem értettem.
Hogyan lehet valaki ennyire elegáns, miközben ilyen szerény körülmények között él?
Csak sokkal később értettem meg, hogy az ember méltóságát nem a bútorai adják.











Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
A hozzászólás az aktív előfizetők számára érhető el.
Előfizetői belépés
Előfizetés