Itt mindenki lop?

Itt mindenki lop? Itt? Mindenki.

Még Kádár alatt, tudod — amikor „még jól éltünk”, amikor 3,60 volt a kenyér, és mindenkinek volt otthon valami a gyárból. Mert intézményesített volt az az elv, hogy ha a gyár mindenkié, akkor abból haza is lehet vinni.

Na szóval, az átkosban még volt közbizalom. Mert nem kellett attól félni, hogy ha Feri hat kiló hatos anyát hazalopott kistételben (amit aztán az életben semmire nem használt fel), akkor Béla felnyomja, mert ő meg a laposvasat vitte haza. Ez a kölcsönös hallgatás egyfajta közösségi normává vált — és így a lopás „szelídült”, megszokottá lett, és már nem is számított akkora bűnnek. A rendszer bátorította az erkölcsi kompromisszumokat.

Most pedig rezignáltan, de hangosan követeljük, hogy a politikusok ne lopjanak — miközben a kocsmában veszed a csempészcigit. Mindezt úgy, hogy közben elutasítod az átláthatóságot, az ellenőrizhető rendszereket, sőt, gyakran még tüntetsz is ellenük, mert „neked jogaid vannak”. Kibaszott jogaid, és azok mindennél előrébb valók — mondja az EU is, meg Amerika is, meg Ignác is, aki már járt olyan helyen is, ahol ha lopsz, levágják a kezed. Ami nyilván szar dolog. Szóval jobb, ha vannak jogaid.

De ha vannak jogaid, akkor egy szimpla lopást sem nagyon büntetnek — főleg ha politikus vagy. Vagy legalábbis nem büntethetnek, mert véd a mentelmi jog, és úgyis saját magadra írod meg a törvényeket, hogy ne lehessen felelősségre vonni.

Ergó: nagy lehet a pofád, és védheted mások jogait, miközben te is bűnöző vagy. És ez nem kivétel — ez norma.

Akkor mint most min is csodálkozunk?

Nem értem a rácsodálkozókat, amikor megtudják, hogy a magyar társadalom a legrosszabb bizalomindexszel rendelkezik Európában. De tényleg, min lepődünk meg? A lakosság többsége nem bízik abban, hogy az emberek általában jó szándékúak. Ez az általános gyanakvás és védekező attitűd mélyen beivódott a hétköznapi interakciókba.

Rezignáltan mész el az utcán fekvő ember mellett, mert „biztos részeg”.

A munkahelyen — sőt, már az iskolákban is — közösségek helyett rivalizáló klikkek alakulnak.

A családon kívüli kapcsolatok — de gyakran a családon belüliek is — formálisak, bizalmatlanok, kontrollálóak.

A politikai elit mint tükör

Miért csodálkozunk az Orbán–Fidesz gazdasági birodalmon, amit papíron egy olyan ember vezet, aki látszatra a saját nevét sem tudja leírni segítség nélkül?

A „minnen politikus hazudik” dogma mindennapjaink része lett. Már nem egy-egy pártot gyűlölünk, hanem az egész politikai osztályt. A magyar társadalom jelentős része nem pártpreferenciával, hanem cinizmussal él. Ez pedig a következőkhöz vezet:

• Alacsony választási részvétel, főleg helyi és európai parlamenti szavazásokon.
• Nincs érdemi közéleti vita — csak hangos megmondók és üres szlogenek.
• A politikus nem közszolgának, hanem „milliárdos bűnözőnek” látszik.

És ezen az sem segít, hogy a „vezetők” hitelességét ma már az alapján mérjük, hogy hány bohócfejet kapnak a Facebookon a kommentekben.

Politikus? Kommunikációs termék.

Bárhonnan nézem, a politikai vezetők nagy többsége erősen megosztó személyiség. Nem programokkal, hanem botrányokkal építik az ismertségüket. Hiteles életútjuk nincs — cserébe vannak jó politikai marketingeseik.

És ami a legbosszantóbb: főleg az ellenzéki oldalon hiányzik a politikusi felkészültség, a szakmai kompetencia. Ez így együtt komolytalanná teszi az egészet. Akkor is, ha nagy a tét.

A választók közel 30%-a nem megy el szavazni. Nem azért, mert nem tudna, hanem mert már nem érzi, hogy lenne értelme.

Közösségi szerveződés? Az meg mi?

Eltűnt a valódi közösségi szerveződés. Helyette önjelölt megmondók, minimum ismeretlen eredetű pénzekből, álideológiák mentén próbálják befolyásolni a társadalmat.

• A korábban aktív egyesületek, önkéntes közösségek elhaltak.
• A helyi társadalom gyakran csak „önkormányzati ügyfélként” működik, nem önszerveződő egységként.
• A civileket a közbeszéd gyakran „ügynököknek” vagy „haszontalan naplopóknak” bélyegzi.

És akkor ehhez még hozzáadódik, hogy a magyar társadalom közel 60%-a funkcionális analfabéta. (Megnyugtatásul: a nyugati társadalmakban ez még magasabb.) Ez azt jelenti, hogy bár sokan hiszik magukról, hogy tanulni képesek, gondolkodnak és véleményt formálnak, a valóságban ennek jelentős része illúzió.

• A társadalom nagy része tanulatlan, vagy a tanultakat nem képes alkalmazni.
• Alacsony szókinccsel rendelkezik, és amikor nem tud megfelelően reagálni, támadóvá válik.
• Aki pedig ezt visszautasítja, az „felsőbbrendű, beképzelt értelmiségi” lesz.

A probléma? Hogy már a műveltebb rétegek sem bírják tovább, és az ingerküszöbük radikálisan lecsökkent.

Amikor már nem haragszunk — csak nem törődünk vele

Közéleti apátia: A fiatalok jelentős része nem ismeri a pártok programjait, nem néz híreket, nem olvas napilapot. Az információfogyasztás a bulvárra és TikTokra szűkült. A politikai közösség érzése megszűnt.

Alternatív valóságok és összeesküvés-elméletek: A bizalom helyén összeesküvés-elméletek virágzanak. A társadalmi immunválasz helyett paranoia alakul ki:

• Nem rendszerszintű okokat keresünk, hanem bűnbakokat.
• Nem közösségi megoldásokban, hanem megváltó vezetőkben hiszünk.

Szélsőségek megerősödése: A szélsőjobb, a populizmus, a tekintélyelvűség azért virágzik, mert a többség úgy érzi: „végre valaki mond valamit”, nem csak mellébeszél. Ez torz, veszélyes valóságképet alakít ki, ahol az egyszerűség válik értékké, nem az árnyaltság.

Van-e visszaút?

A társadalmi bizalom visszaépítése generációkon átívelő projekt – ami azt jelenti, hogy mi már biztosan nem érjük meg, úgyhogy felesleges is miatta aggódni. De ha mégis meg akarnánk próbálni az unokáink kedvéért, a következő, teljesen kivitelezhetetlen forgatókönyvekre lenne szükség:

• Transzparens, kiszámítható döntéshozatal: Vagyis a politikusoknak és a helyi kiskirályoknak önként kellene lemondaniuk a svájci bankszámlákról, a strómanokról és a közbeszerzési felárakról, pusztán azért, mert a „transzparencia” olyan szépen hangzik. Esélye: nulla.
• Valódi közösségi bevonás: El kellene érnünk, hogy a lakosság ne csak akkor menjen ki az utcára, ha elmarad a tűzijáték vagy ha bezár a kedvenc sarki gyrososuk.
• Hiteles arcok: Olyan vezetők kellenének, akik mögött valódi teljesítmény van, nem pedig egy zseniális marketingcsapat, amely még egy darab fából is képes harmincszázalékos pártelnököt faragni három hét alatt.
• Erkölcsi edukáció: El kellene kezdeni tanítani az iskolákban az alapokat: ne lopj. És ami még fontosabb: ha lopsz, ne az legyen a jogi és morális védekezésed, hogy „de a másik még többet vitt haza”.

Garantál ez bármit is? Semmit. De elindulás nélkül legalább biztos, hogy maradunk ott, ahol most vagyunk: a kollektív gyanakvás meleg, posványos állóvizében.

Harminchat év telt el a rendszerváltás óta, és még mindig ott tartunk, hogy a nemzeti minimum az: „oké, hogy viszi a pénzt, de legalább épít is valamit”. A morális iránytűnk nem elromlott, hanem beépítettük a telekhatárba, mert ott jobb helyen van.

De ne legyünk igazságtalanok. A magyar társadalom valójában zseniális egyensúlyt talált fel. Megteremtettük a tökéletes perpetuum mobilét: a politikus tesz úgy, mintha kormányozna, mi teszünk úgy, mintha adót fizetnénk, a kettő között meg valahogy mindig „leesik a kamionról” annyi hatos anya és laposvas, amennyivel ki lehet húzni a következő választásig.

Úgyhogy amikor legközelebb felháborodsz a híreken, csak dőlj hátra, igyál egy kortyot a csempészett sörödből, és emlékezz: ez nem egy elhibázott rendszer. Ez a mi rendszerünk. Saját kézzel írtuk, saját zsebre játsszuk, és ha valaki egyszer véletlenül bevezetné itt a tisztességet, másnap összeomlana az egész ország, mert senki nem tudná, mit kell csinálni a talált pénzzel.

Lássuk be végre: pontosan úgy élünk, ahogy a kígyó biciklizik – és aztán még mi csodálkozunk a legjobban, ha időnként nagyon pofára esünk.