Az igénytelenségnek ma már külön szabadságjoga van, mondhatni alkotmányos vívmány, melyet az emberiség hosszú, verejtékes fejlődése során küzdött ki magának. Régebben még szégyenkezett miatta, elbújt a függöny mögé, esetleg vasárnapra rendes inget vett, ma viszont büszkén vállalja, mint valamiféle személyiségi jogot, melyet semmiféle ízlésrendőrség, műveltségi csendőrség vagy esztétikai munkavédelem nem korlátozhat. „Én ilyen vagyok, kérem szépen, ne tessék engem megváltoztatni. Ez az én szabadságom.”
Ám! Miközben az ember azt hiszi, hogy végre megszabadult mindenféle külső kényszertől, egyszer csak azt veszi észre, hogy már semmi sem kényszeríti arra, hogy gondolkodjon, olvasson, figyeljen, kérdezzen, vagy ne adj’ isten, valamit rendesen megcsináljon. Nem kell többé tudni, elég vélekedni. Nem kell érteni, elég felháborodni. Nem kell megfogalmazni, elég odaböfögni. A vélemény ugyanis demokratikus termék, mindenkinek jár, a minősége pedig nem tartozik a garanciális feltételek közé.
Így lett az igénytelenségből önérzet, a tudatlanságból világnézet, a műveletlenségből pedig valamiféle lázadó népi bölcsesség. Aki nem olvas, az nem kiszorult az irodalomból, hanem egyszerűen nem kér belőle. Aki nem hallgat zenét, az nem botfülű, hanem független. Aki nem tud különbséget tenni a mondat alanya és a saját indulata között, az nem nyelvtanilag alultáplált, hanem spontán. Aki pedig nem hajlandó semmiféle szellemi erőfeszítésre, az nem lusta, hanem szabad ember, akit nem korlátoznak holmi avítt elvárások.
Csakhogy a szabadság nem azonos azzal, hogy mindent szabad elrontani. A választás lehetősége még nem jelenti azt, hogy minden választás egyformán értékes. A szabad ember ugyanis nem attól szabad, hogy nem kell semmit megtanulnia, hanem attól, hogy lehetősége van tanulni, fejlődni, kételkedni, és akár megváltoztatni a véleményét. Az igénytelenség ezzel szemben kényelmes kis diktatúra, amelynek nincsenek rendőrei, mert mindenki önként teljesíti az utasításait.
És talán ez benne a legmulatságosabb, ha még egyáltalán van kedvünk nevetni rajta: az igénytelenség hívei folyton a szabadságukra hivatkoznak, miközben észre sem veszik, hogy a legnagyobb szabadságról mondanak le. Arról, hogy többet tudjanak annál, mint amennyit éppen tudnak, többet lássanak annál, mint amit eléjük tesznek, és többet várjanak önmaguktól annál, mint amit a pillanatnyi kényelmük megenged.
Mert az igénytelenség látszólag felszabadít, valójában azonban felment. Felment a gondolkodás, a munka, az ízlés, a felelősség és végül önmagunk alól is. Az ember pedig ott áll a nagy, demokratikus semmiben, mellkasán a szabadság kitűzőjével, és büszkén kijelenti: nekem senki ne mondja meg, hogyan kell élni.










Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
A hozzászólás az aktív előfizetők számára érhető el.
Előfizetői belépés
Előfizetés