Van egy pont, ahol az embernek félre kell tennie a gyerekkori rajongását, becsukni magában a Roxfort tündérporos kapuját, és feltennie azt az egyszerű, ám kellemetlen kérdést: ki engedte ezeket a gyerekeket oda? Mert ha a Roxfortot nem a varázslat, a nosztalgia és a baglyok szemszögéből nézzük, hanem egy oktatási felügyeleti szerv hideg tekintetével, hamar kiderül, hogy ez nem egy elit bentlakásos iskola, hanem egy rémálom, amelyhez képest egy átlagos magyar iskola már-már wellnessközpont.
A Roxfortban ugyanis a gyerekek tizenkét-tizenhárom éves koruktól olyan dolgokat tanulnak, amelyekhez normális körülmények között legalább egy ügyvéd, két pszichológus és egy tűzoltó jelenléte szükséges. Míg egy mugli iskolában a hetedikesek legnagyobb veszélye az, hogy valaki elrejti a tornazsákjukat, a Roxfortban a tanuló könnyedén belefuthat egy háromfejű kutyába, egy vérfarkasba, egy gyilkos fába, egy baziliszkuszba vagy egy olyan tanárba, aki valójában nem is tanár, hanem megszállt sötét varázsló. És mindez tanítási időben történik.
A legfurcsább mégsem az, hogy veszélyes az iskola, hanem az, hogy a veszélyt rendszerint pedagógiai módszerként kezelik. Ha például van egy tiltott erdő, amelyben óriáspókok, kentaurok és egyéb, gyermekekre nézve kifejezetten egészségtelen életformák vannak, akkor a roxforti megoldás nem az, hogy „oda diák nem mehet”, hanem hogy büntetésből menjetek be oda éjszaka.
A Roxfort különös módon egy olyan iskola, ahol a bátorságot gyakran úgy mérik, hogy a gyerek mennyire képes túlélni az intézmény saját szabályainak következményeit. Aki engedelmeskedik, annak baja eshet, aki megszegi a szabályokat, annak is, aki pedig megpróbálja megérteni, mi történik, abból előbb-utóbb hős lesz, vagy hullajelölt.
Az oktatás másik komoly problémája a tantárgystruktúra. A gyerekek megtanulnak bájitalokat főzni, átváltoztatni tárgyakat, párbajozni, seprűn repülni, valamint olyan varázsigéket használni, amelyekről jobb esetben sem tudjuk, hogy pontosan mire valók. A kérdés azonban az: hol van a pénzügyi ismeretek órája? Mert Harry Potter tudja, hogyan kell megidézni egy patrónust, de vajon tudja, mi az infláció? Hermione képes öt perc alatt megtalálni egy hatszáz oldalas könyvben az egyetlen releváns lábjegyzetet, de vajon tanították neki, hogyan kell adóbevallást készíteni? Ron tökéletesen eligazodik egy varázslóháborúban, de valószínűleg komoly gondot okozna neki egy albérleti szerződés. A Roxfort tehát a klasszikus elitképzés egyik sajátos változata: olyan tudást ad, amely rendkívül hasznos, ha éppen egy démoni nagyúr próbálja átvenni a hatalmat az ország fölött, de kevésbé praktikus, ha az ember szeretne egyszerűen elhelyezkedni egy könyvelőirodában.
A legnagyobb pedagógiai kudarc azonban Dumbledore igazgató személyében testesül meg. Dumbledore alapvetően kedves, bölcs és szimpatikus ember, vagyis pontosan az a fajta igazgató, akiről a szülő két perc alatt elhiszi, hogy jó kezekben van nála a gyereke. Aztán kiderül, hogy az igazgató évek óta egy konkrét gyermek köré szervez egy olyan eseménysorozatot, amelynek végső kimenetele akár a gyermek halála is lehet.
És talán ez a Roxfort legfontosabb tanulsága: a pedagógusok mindent tudnak, csak azt nem, amit a gyerekek éppen csinálnak. A tanárok tudják, hogy veszélyes a Tiltott Rengeteg, de a diákok mégis bejutnak. Tudják, hogy valami van a kastélyban, de a gyerekek nyomoznak helyettük. Tudják, hogy Voldemort visszatérhet, de amikor ténylegesen visszatér, a rendszer nagyjából úgy reagál, mint egy hivatal, amelyik évek óta elveszettnek hisz egy aktát.
A Roxfort különösen érdekes abból a szempontból is, hogy milyen következetesen hagyja figyelmen kívül a modern gyermekpszichológiát. A diákokat házakba osztják, egymással versenyeztetik, pontokat vonnak le tőlük kollektíven, és időnként egy-egy tanár úgy alázza meg őket, mintha egy XVIII. századi katonai akadémián lennének. A házak közötti rivalizálás pedig gyakorlatilag intézményesített törzsi háború: a gyerek nem egyszerűen jár az iskolába, hanem megtudja, hogy ő griffendéles, mardekáros, hugrabugos vagy hollóhátas, vagyis tizenkét évesen kap egy identitást, amelyet aztán hét éven keresztül mindenki más is folyamatosan a fejéhez vág. „Te mardekáros vagy.” Ez pedagógiailag nagyjából olyan, mintha egy általános iskolában a tanév első napján minden gyerek homlokára ráírnák, hogy „ambiciózus, gyanús” vagy „jóindulatú, de kicsit lassú”.
És persze ott vannak a vizsgák. A roxforti oktatás egyik legnagyobb csodája, hogy a diákok úgy készülnek a vizsgákra, hogy közben rendszeresen megpróbálják megmenteni a világot. Nálunk egy dolgozat előtt a tanuló legfeljebb ideges, viszont Harry Potter egy vizsgaidőszakban akár egy ősi gonosz erővel is megküzdhet. A tanárok pedig mindezt természetesnek veszik. A mugli oktatás legnagyobb problémája, hogy túl sok a dolgozat, a roxfortié, hogy nincs gyermekvédelmi felügyelet. Ha a Roxfort valódi intézmény lenne, valószínűleg az első tanév után bezáratnák, a második után vizsgálat indulna, a harmadik után parlamenti bizottság alakulna. A negyedik után pedig valaki biztosan feltenné a kérdést: „Nem lehetne ezt az egészet online oktatásban megoldani?”
És mégis, valamiért működik. Talán azért, mert a Roxfort nem arra tanítja a gyerekeket, hogyan éljenek biztonságosan, hanem arra, hogyan maradjanak emberek egy olyan világban, amely egyáltalán nem biztonságos – ez pedig már valamivel kellemetlenebb felismerés. Mert a Roxfort valóban oktatási kudarc, de nem azért, mert rosszul tanít, hanem azért, mert túl sok mindent hagy a gyerekekre: Harrynek kell kiderítenie az igazságot, Harrynek kell szembenéznie a gonosszal, Harrynek kell megszegnie a szabályokat, Harrynek kell megmentenie a többieket, miközben a felnőttek többnyire egy tanári értekezleten próbálják eldönteni, hogy kié legyen a következő tanévben a sötét varázslatok kivédése tanszék.
A Roxfort tehát nem iskola, hanem egy nagyon hosszúra nyúlt túlélőtábor, ahol a gyerekek mellékesen megtanulnak varázsolni. És ha belegondolunk, talán éppen ez Roxfort egész oktatási filozófiájának legszebb, egyben legbotrányosabb paradoxona: a világ legrosszabbul működő iskolájában végül azok tanulják meg a legtöbbet, akik a legtöbbször kénytelenek életben maradni. A Roxfortból ugyanis nem azért kerül ki valaki felnőttként, mert megtanulta az összes tananyagot, hanem azért, mert valahogy túlélte az iskolát.










Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
A hozzászólás az aktív előfizetők számára érhető el.
Előfizetői belépés
Előfizetés