A hajnali Duna-parti séta után Magyarország úgy érezte, valami végérvényesen megváltozott benne. Ahogy a felkelő nap megvilágította az arcát, és eszébe jutottak a hét történései, a mellkasában hetek óta tartó szorítás hirtelen dacba fordult.
– Nem ezt érdemlem – suttogta a szélbe.
Megigazította a tartását, és elindult vissza a palotába. Úgy döntött, itt az idő. Elég volt az elszigetelésből, abból, hogy a barátait elmarják mellőle, és hogy a saját otthonában bábként kezelik. Készen állt a konfrontációra. Készen állt kimondani, hogy vége.
De a palota ajtaján belépve valami egészen váratlan dolog fogadta.
A sármőr már ébren volt. És nemcsak ébren volt: a kezében egy hatalmas, gyönyörű virágcsokrot tartott – pontosan a kedvenc virágaiból. Az arca nem volt sem arrogáns, sem hideg. Ehelyett az a régi, kisfiús, bűnbánó mosoly ült az ajkán, amibe Magyarország hónapokkal ezelőtt olyan vakon beleszeretett.
– Drágám… – lépett hozzá a sármőr lágy hangon. – Tudom, hogy tegnap túl messzire mentem. Sokat gondolkodtam éjszaka. Olyan sok a stressz rajtam, és csak meg akartalak védeni, de rájöttem, hogy hibáztam. Ne haragudj rám! Kérlek, öltözz fel! Elviszlek a boltba, ahol annyit dolgoztál az elmúlt hónapokban. Hívd fel a barátnődet is, jöjjön ő is velünk! Menjünk el hárman a kedvenc kávézódba. Mindent jóváteszek, ígérem! Meg fogok változni.
Magyarország földbe gyökerezett lábbal állt. A harag, amit hazáig hizlalt magában, hirtelen falnak ütközött. Ott állt a hatalmas előcsarnokban, és nézte a virágokat. A sármőr szemei csillogtak, a hangja őszintének tűnt. A nő szíve hevesen vert. Hiszen annyira szereti ezt a férfit. Erre a kedvességre, erre a megértésre vágyott napok óta.
– Rendben… – suttogta végül, és átvette a csokrot. – Hívom a barátnőmet.
A sármőr boldogan megölelte, és a palota ismét megtelt nevetéssel. Elmentek a boltba, a barátnő is ott volt, és minden pontosan olyan tökéletesnek tűnt, mint a legszebb mézeshetek alatt. A sármőr hibátlanul játszotta a gáláns lovag szerepét.
Mégis, amikor este Magyarország egyedül állt a konyhában, és a virágokat egy vázába rendezte, valami megváltozott.
Megbocsátott, igen. De ez a megbocsátás már nem volt felhőtlen. Keserédes volt. Miközben a gyönyörű szirmokat simogatta, a lelke mélyén egy apró, jéghideg hang suttogott neki. Már nem volt rajta a rózsaszín szemüveg. Bár a felszínen mosolygott, és hagyta magát elringatni a hirtelen visszatért harmóniában, legbelül, a zsigereiben már pontosan tudta a fájdalmas igazságot: a maszkot csak egy kis időre ragasztották vissza. És csak idő kérdése, hogy a székeket mikor kezdik el ismét, szép lassan, egyenként arrébb tolni.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
A hozzászólás az aktív előfizetők számára érhető el.
Előfizetői belépés
Előfizetés