HomeVezér cikiMásik Magyarország – Félek tőled

Másik Magyarország – Félek tőled

„A jelenedet kölcsönkapod a gyermekeidtől.” A nagyapa még tudta, hogy a fa, amit elültet, az ő hátát már nem hűsíti, de az unokájáét igen. Mi viszont kivágtuk a fát, és az árából egy havi digitális kábulatot vettünk. Tűéles, megrázó látlelet a megalkuvásról, az eladott jövőről, a csillogó óriásplakátok csapdájáról és a felnövekvő generációk felelősségéről.

Szerző:Manír • 2026.07.27.

Vezér ciki

A jelenedet kölcsönkapod a gyermekeidtől.

Manír ezt nagyon megtanulta a nagyapjától, ám évekig nem értette meg.

Kamaszként teljesen értelmetlen volt számára a mondat.

Amikor a gyermekei megszülettek, sem igazán tudta hová tenni, hiszen ha felnevelni már nem volt ereje őket, de életben tartani igen.

Felnevelni az óvoda meg az iskolák nevelték fel, egy olyan értékrenddel, ami faék egyszerűvé tette azt, ami a legfontosabb:

az életet.

Csak felnőttként, magányban, vagy olcsó nők oldalán hajnalban szűkölve értette meg:

a jelenünk nem számít, csak az a jövő, amit a gyerekeinknek építünk. És ha képtelenek vagyunk élhető jelent építeni, a jövő belehal az időközben éppen felnövő gyermekeinek ugyanolyan értéktelen világába, amilyen az övé volt, amikor még nem értette, miért kell építeni a jelent.

Igen ám, de a jelen nagyon sokszínű lehet, és vajon ki mondja meg, hogy melyik jelen lesz a gyermekeknek a jó jövő?

Mert a jelen most éppen egy hatalmas, csillogó játszótérnek látszik. A gyermekeinknek szánt jövő pedig egy ígéret, amit óriásplakátokra nyomtatnak. Kibaszott óriásplakátok mantrázzák, hogy mi a jó. És ha sokszor mondod, hogy mi a jó, azt a gyermek képes elhinni, még akkor is, ha valahol érzi: nem az. De mindenki ezt mondja, akkor biztos igaz.

Mondhatjuk, hogy ostobák, amikor elhiszik, hogy diktatúrát döntöttek, de amikor megkérded tőle, mi a diktatúra, nem tudja a választ. És a paradoxonról azt hiszi, hogy egy gyógyszer hülyeség ellen, orvosi vényre.

A nagyapám még tudta, hogy a jelent nem élvezni, hanem szolgálni kell. Hogy a fa, amit elültet, az ő hátát már nem fogja hűsíteni, de az unokájáét igen. Mi viszont kivágtuk a fát, eladtuk tűzifának, az árából meg vettünk egy havi előfizetést a digitális kábulatba, és azt hazudjuk: „Nézd fiam, milyen szép, fényes a világ!”

Ki a felelős?

Ki mondja meg, mi a jó? A gyülekezetek? Azok, akik szerint a jövő egyenlő az ideológiákkal? Vagy azok, akik szerint a szabadság az, ha mindenki ugyanabba az irányba üvölt?

Ki mondja meg, hogy a jelenben mi az érték, és mi az, ami talmi csillogás csak a hatalom kezében?

A gyermekeink nem a szavainkat öröklik. Nem a nemzeti színű szalagokat és nem a hangzatos ígéreteket. Ők a tekintetünket öröklik. Azt a sunyi, félrenéző, „csak ezt a napot ússzuk meg” pillantást, amivel eladjuk a holnapjukat egy langyos tegnapi ebédért.

Félek tőled, Másik Magyarország.

Mert te nem építesz, te csak fogyasztod a jövőt. Úgy rágod le a húst a gyermekeid csontjáról, hogy közben altatódalt énekelsz nekik a biztonságról.

És amikor a fiam majd megkérdezi: „Apa, te mit csináltál, amikor a hidakat égették?”, mit mondok majd? Hogy én is ott táncoltam a tölgy körül, mert ingyen volt a lampion? Vagy hogy szűkölve kerestem a kiutat?

A gyermeked jövőjét te teszed tönkre, nem a rendszer. Amikor pedig a gyermeked már választóként, de még gyermekként az ellen szavaz, ami a jövő biztos pusztulását vetíti neked előre, már hiába rettensz meg.

Te tetted a gyermeked jövőjét tönkre.

Mert hagytad, hogy hazudjon politikus, tanár, influenszer, az egész digitális világ, amiből nem kivetted, hanem lustán beletaszítottad, mert addig sem kellett elmondani egy mesét, vagy elmesélni, hogy a dédapja miért fát ültetett…

De lehet, csak egy dalt vagy egy verset kell, hogy hozzárendelj a világához. Nem kell, hogy elsőre értse. Elég, ha tud róla. A többi már a történelem dolga, mert te nem is fogsz róla tudni, hogy megértette-e a dalt, mire felnőtt.

“Nagybetűs ünnepek után,

Lassan alszik el az ország,

Vihar előtti éjszakán,

A lelkek szennyesét mossák.

Arctalan, szomorú katonák

Ülnek a pályaudvaron,

Mitől olyan mogorvák,

Jobb, ha nem is tudom.

Két öreg áll a fal előtt,

Szemükbe nevet egy plakát:

„Bízunk a közös jövőben”

Az idő nem ismétli magát.

A fagyó-fogyó mosolyok

Tudom, nem nekem szólnak,

Új lapot ír a történelem,

Majd egyszer, sajnos nem holnap.

Ki állította meg az órát?

Nehéz idők jönnek,

Másik Magyarország,

Félek tőled.

Tudom, hogy szólni kell, vagy lépni,

De arcomba robotok néznek,

Nyelvük magyar, szívük idegen,

Nem tagadom le, hogy félek.

Nem tudom, mit tudnak rólam,

A kódjukat nem ismerem,

Mellettem suttog valaki:

„Nem bírom tovább, Istenem!”

Turisták isznak, nevetnek,

Sietnek felemelt fejjel,

Nem tudom, miben bíznak,

Nem rájuk vár ez a reggel.

Nézik a lányokat, a várost,

A sok büszke szőke részeg.

Hajnal van már és remélem,

Hogy álmodtam az egészet.

Ki állította meg az órát?

Nehéz idők jönnek,

Másik Magyarország,

Félek tőled.”

Földes László Hobo

Nem akarod, hogy a közösségi média elrejtse előled az cikkeinket? Csatlakozz a Kígyó Biciklizik Telegram csatornájára itt! Itt cenzúra és szűrők nélkül közvetlenül megkapsz minden új cikket.