Menopauza – Szőrszálhasogató problémák

Avagy a hajam hullik, az állam virágzik.

(Erről nem nagyon szoktunk beszélni. Én most mégis megtettem, és bevallom, írás közben néha magam is hangosan felnevettem. A saját tapasztalataimat mesélem el, némi túlzással és sok öniróniával. Hátha valaki olvasás közben megkönnyebbül: „Na jó, akkor nem csak én állok csipesszel az ablakban.”)

Biztos ti is emlékeztek arra a nagyira, akinek óriási szőrszálak nőttek az állán. Gyerekként néztük, és nem értettük, hogyan lehet ez. Miért nő ott? Miért ilyen hosszú? És legfőképpen: miért nem húzza ki? Hát nem látja?

Nagyi, ha ezt odafent olvasod, bocsánat. 

Én azóta már mindent értek.

Mire elkezdenek nőni azok a bizonyos szőrszálak, úgy ötven körül, a szemed már nem feltétlenül alkalmas a felderítésükre. Reggel belenézel a tükörbe, és megállapítod, hogy minden rendben. Pontosabban: a rendelkezésedre álló látási viszonyok között minden rendben.

Aztán egyszer napfényben is megnézed magad.

És ott van.

Nem kis pihe. Nem a fény játéka. Egy rendes, vastag szőrszál, amelyik láthatóan hosszú távra tervezett.

Az első kérdésem ilyenkor nem is az, hogy hogyan nőtt oda. Hanem az, hogy mióta van ott. Mert én közben emberekkel beszélgettem. Közelről. Mosolyogtam, magyaráztam, bólogattam. Ő pedig jött velem mindenhova.

És senki nem szólt.

Lányok, beszéljük meg! Ha mák van a fogam között, szóltok. Ha kigombolódik egy gomb az ingemen, szóltok. Ha viszont az államon valami már saját árnyékot vet, akkor hirtelen mindenki tapintatos?

Ennyire azért ne kíméljetek.

Szerencsére nálam a tapintás, na, az még működik. Ha nem látom, legalább érzem. Végighúzom az ujjam az államon, és megvan.

Innentől nem nézelődés van, hanem helyszínelés. Az egyik ujjammal őrzöm a találatot, a másik kezemmel keresem a csipeszt. Elengedni nem merem. Mert amint elveszem az ujjam, a szőrszál eltűnik.

Nem kihullik. Elbújik.

Forgatom a fejem, húzgálom a bőröm, felteszem a szemüveget, leveszem a szemüveget. Egy ponton már olyan testhelyzetben állok a mosdó előtt, amiért a gyógytornász külön számlázna.

Úgyhogy ezúton szeretném megköszönni a tükörgyártóknak a tíz- és tizenkétszeres nagyítású tükröket. Életmentők! Mert ott végre meglátod… Meg még sok minden mást is, amiről boldogabb lettél volna, ha nem tudsz. Eredetileg segítséget szerettem volna, nem ennyire részletes állapotfelmérést. De legalább az is megvan, amiért odahajoltam.

Mert én nem akarok szőrös állú nagyi lenni. A nagyit most már értem, de a családi hagyományok közül ezt nem szeretném továbbvinni.

A lakás több pontján van tehát nagyítós tükröm. Az a tapadókorongos fajta, amelyiket az ablakra lehet tenni. Mert természetes fény kell. A fürdőszobai világításban még teljesen vállalható vagyok. Az ablaknál kiderül, hogy lett volna még dolgom indulás előtt.

Más az ablakba muskátlit tesz. Én csipeszt meg tükröt. Több ablakba is! Mert a fényviszonyok változnak. Van reggeli ablak és délutáni ablak.

A csipesz pedig nálam fogyóeszköz. Nem elkopik, hanem eltűnik. Ezért van belőle több. Elméletileg mindig kéznél lenne egy. Gyakorlatilag az államat fogva nyitogatom a fiókokat. Mert persze mindig elfelejtem, hova tettem az összes közül azt az egyet, amelyiket szeretem használni!

Jogosan merül fel a kérdés: miért nem szabadulok meg tőlük tartósan? Ott a lézeres szőrtelenítés. Mennyivel egyszerűbb lenne, mint naponta végigtapogatni az államat.

Lenne.

Csakhogy közben a szőrszálaim is őszülnek. A lézer pedig a fehér szálakkal nem tud mit kezdeni: hiányzik belőlük a pigment, amit megcélozhatna. Vagyis mire igazán elegem lett belőlük, egy részük olyan színre váltott, amellyel ezt a lehetőséget is sikeresen kivédi.

Én nem látom őket rendesen, a lézer nem talál rajtuk fogást.

Ők nyertek.

Egyelőre.

Marad a csipesz. Meg a Hold.

Igen. A Hold.

A csodamódszeres rész után most nyugodtan nézzetek rám jelentőségteljesen. Én is nézek magamra. Eljutottam ugyanis oda, hogy a szőrtelenítést már a holdnaptárhoz is próbálom igazítani. Aszerint évente csak néhányszor áll együtt az a bizonyos fogyó hold meg az a bizonyos csillagjegy, amikor állítólag különösen jó a gyomirtás.

Gyomirtás.

Végre egy szó, amely pontosan leírja, mit csinálok az ablaknál. És valljuk be, a gyomlálás néha egészen kéjes örömöt ad. Némelyik szál úgy kapaszkodik, hogy könnybe lábad a szemem, amikor kitépem. Fáj. De amikor végre ott van a csipesz végén, olyan elégedetten nézem, mintha valami komoly eredményt értem volna el.

Megvagy!

Egy pillanatig még meg is vizsgálom.

Aztán újra végigsimítom az államat.

Sima.

Na, ezért képes vagyok percekig pipiskedve állni az ablaknál.

Hogy a szőrszálaim olvasták-e a naptárt, azt nem tudom. Eddig nem mutattak különösebb együttműködést. De én már az égitestekkel is egyeztetek, mielőtt kihúzok valamit az államból.

És ha már elővettem a holdnaptárt, a fodrászt is hozzáigazítanám. Oda viszont teliholdkor kellene menni, hogy erősödjön a hajam. Legalábbis a naptár szerint.

Mert miközben az államon minden szál ragaszkodik az élethez, a fejemen egyre többen mondanak fel.

A hajkefében ott vannak. A zuhanyban ott vannak. A pulóveremen ott vannak.

A helyükön egyre kevésbé.

Szóval fent növesztünk, lent irtunk.

Csak el ne keverjem az időpontokat.

Ráadásul a hajam nemcsak hullik, hanem őszül is. Az első fehér hajszálakat még kitéptem. Határozottan. Egyet megláttam, egyet eltávolítottam. Úgy éreztem, kézben tartom a helyzetet. Később leszoktam róla. Egyrészt túl sok lett a munka. Másrészt, ha már magától is hullik, minek segítsek neki? (De persze úgy látom, hogy a fehér hajszál nem hullik!  Csak a barna!)

Az ősz szálakat tehát megkímélem, inkább a festéssel próbálkozom! Ez pedig egy külön fejezet.

Az én gyenge hajam nem bírja a hagyományos hajfestékeket, úgyhogy maradnak a természetes, bio, hennás megoldások. Olyat, amivel igazán elégedett lennék, még nem találtam.

Pedig keresem! Rendületlenül.

A körmeim rendszeresen úgy néznek ki, mintha kertet ástam volna, a törölközőim tönkremennek, a fürdőszoba csatatér. Egy hét múlva a fehér hajszálak újra látszanak.

A festék tehát tartós. A berendezésen.

A legutóbbi indigós keverék például sikeresen ellensúlyozta a nyárra narancssárgára kopott hajamat. Ezt el kell ismernem. Igaz, lett egy kis zöld tónusa. Éppen annyi, hogy a tükör előtt felmerüljön bennem a kérdés: ezt most elfogadjuk, vagy újabb művelet következik?

Elfogadtuk.

Egy ponton már annak is örülök, ha egy festés után nem kell rögtön újra festeni.

Az új, fehér mosdókagylóm közben itt-ott indigós lett. Neki legalább nem kell hetente megismételni.

Eleinte még volt bátorságom a fodrászomhoz vinni ezeket a biofestékeket. Vittem a port, az útmutatót meg a reményt, hogy szakértő kezekben ebből valami jó lesz. Aztán összekevertük.

És a fodrászatból istálló lett.

Nem az a finom gyógynövényes illat, amitől az ember lehunyja a szemét, és elképzel egy alpesi rétet.

Inkább az, amitől körülnéz, hogy hol a ló.

Egyszer a port forró fekete teával kellett összekeverni. Túl forró lett a keverék, ezért kitettük az üzlet elé a hidegbe, hogy hűljön. Még a kutya is elkerülte. Szóval a tál a fodrászat előtt hűlt, én bent vártam, hogy azt, amit a kutya sem akar megközelíteni, végre a fejemre lehessen kenni.

Mert természetes.

Sajnos némelyik festék még a párnahuzatot meg a fehér törölközőt is befogja. Mintha nem lenne elég, amit a fodrászatban vagy a fürdőszobában művelünk.

A hajamon persze hamarosan ismét látszanak a fehér szálak. A textíliákon bezzeg szépen megmarad a szín.

Szóval amihez ragaszkodnék, az távozik. Amit eltávolítok, az visszajön. Amit befestenék, az kifehéredik. Amit fehéren tartanék, az indigós lesz. Nem tudom, ki szervezi ezt, de szívesen beszélnék vele.

És néha egyszerűen bosszant, hogy megint van valami új teendőm a saját testemmel. Mintha az agyi köd, az álmatlanság meg a hőhullám mellé még hiányzott volna egy aprólékos, jó látást igénylő hobbi.

Én egyelőre még küzdök. Nagyítós tükörrel, csipesszel, holdnaptárral, hennával és indigóval.

És amikor egy hajfestés után végre lemosom a fülemet, kisikálom a mosdót, beáztatom a törölközőt, majd belenézek a tükörbe, mit találok az államon?

Egy vastag, fekete szőrszálat.

Fekete. Nem fehér! 

Erős. Fényes.

Pont ilyen hajat szeretnék.

Csak húsz centivel feljebb.

De azért egyre jobban megy, hogy a bosszankodás mellett nevessek is magamon. Ha már zöldes hajjal, indigós körmökkel és az államat fogva keresem a csipeszt, legalább nem kell úgy tennem, mintha nálam mindig minden tökéletes lenne.

És nektek sem kell.

Lehet rossz hajnapunk, lehet ősz hajunk, és néha egy állszőr is eljöhet velünk kávézni. Mi attól még ugyanúgy odaülhetünk az asztalhoz, nevethetünk, és jól érezhetjük magunkat.

A nagyitól is erre emlékszem igazán.

A szőrszál ott volt az állán.

De az ölelése sokkal jobban megmaradt.