Kulcs a kulcsokhoz

A világot valószínűleg nem is az atomok tartják össze, mert túlságosan elfoglaltak az ilyesmihez: elektronokat kerülgetnek, kvarkokkal tárgyalgatnak, időnként felrobbannak, máskor pedig úgy tesznek, mintha az egész világhoz semmi közük sem volna. Sokkal hihetőbb, hogy a világot valójában a kulcsok tartják össze. A kulcs a megérkezés, a hazatalálás, a megoldás szimbóluma, azontúl igen különös tárgy. Fémből készül, mégis emlékezik. A zár nem azért nyílik ki előtte, mert felismeri a fogainak mintázatát, hanem mert annyi év alatt összecsiszolódtak, mint két ember egy hosszú házasságban. Az új kulcsok még feszengenek, recsegnek egy kicsit, nem tudják, mennyire kell elfordulniuk, a régiek viszont már csukott szemmel is elboldogulnak a zár belsejében. Olyan régóta ismerik egymást, hogy az anyaguk is megváltozott: már nem vasból vannak, hanem bizalomból. Bizalomötvözetből. Erre egy fizikus persze csak legyintene, mert szerinte a bizalomnak nincs anyaga. Rögtön definíciót kérne, aztán képleteket, méréseket, grafikonokat. [A definíciók egyébként rendes emberek: mindig elsőként érkeznek a tett helyszínére, csak éppen a lényegről szoktak lemaradni.] Mire valaki tudományosan megállapítja, hogy „az otthon a biztonság egzisztenciális struktúrája”, addigra a nagymama már régen levette a levest a tűzről, a macska elfoglalta a legmelegebb széket, a postás pedig megint rossz házhoz dobta be a nyugdíjat. Az élet nem vitatkozik a definíciókkal. Egyszerűen nem várja meg őket.

Pedig a tárgyak sokkal többet tudnak rólunk, mint hinnénk, ráadásul kiváló humorérzékük is van, csak erről méltatlanul kevés szó esik. Két zokni például egész életében arra készül, hogy egyszer végleg elveszítse egymást. A kanalak titokban lenézik a villákat, mert azok mindent összeszurkálnak, mégsem képesek rendesen megenni egy levest. Az esernyők pedig szentül meg vannak győződve róla, hogy az emberek kizárólag azért találták fel az esőt, hogy végre nekik is legyen valami rendes munkájuk. Egyszer megkérdeztem egy széket, mit gondol az emberiségről. Nem válaszolt. Csak hagyta, hogy leüljek rá. Akkor értettem meg, hogy ez volt a válasz.

Régebben azt hittem, a könyvek azért léteznek, hogy bölcsebbek legyünk, de ma már tudom, hogy inkább azért, hogy a polcok ne érezzék magukat feleslegesnek. A könyv valójában nem papír, hanem várakozás: évekig hallgat türelmesen, aztán egyszer valaki leveszi, kinyitja, és egyetlen mondat hirtelen emlékezni kezd valakire, akit korábban soha nem ismert. [Talán ezért olyan különös az olvasás is: minden könyv egyszerre első találkozás és utolsó viszontlátás.]

Az idő sem úgy dolgozik, ahogy a filozófusok elképzelik, inkább olyan, mint egy öreg vidéki órásmester: semmit sem dob ki, csak aprólékosan szétszerel. Így a gyermekkor sem múlik el igazán, csak beköltözik a tárgyakba, ott lakik egy szoba illatában, egy régi kulcsban, a kapunyikorgásban, vagy abban, ahogyan valaki kimondja azt, hogy „vége a gyerekkornak” – és nem is a szavaiban, inkább a hangjában. Mert a hangok ugyanúgy emlékkonzerválók, és ugyanúgy van kiterjedt rokonságuk is, csak ritkán járnak össze. Talán az emlékek miatt olyan nehéz igazán egyedül lenni. Amikor azt hisszük, hogy egyedül ülünk egy szobában, valójában velünk van minden kilincs, amelyet valaha lenyomtunk, minden ablak, amelyet egy vihar előtt becsuktunk, minden könyv, amelyet félbehagytunk, mert akkor még nem értettük. [Az ember talán soha nem i egyetlen életet él, hanem rengeteg apró életdarabot hagy szétszórva a tárgyak emlékezetében.] És ebbe bele lehet bolondulni, végre. …Hálásan ülni egy forró rendetlenségben, csak ülni, és arra gondolni, hogy az emlékezés nem végleges búcsú, inkább olyan, mint egy nagy, zajos családi ebéd, ahol ezek a gondolati tárgyak mind összegyűlnek, és egész délután rólunk mesélnek egymásnak. Csak ülni és bízni abban, hogy kulcsunk mindig tartani fogja a száját, nem fecsegi ki titkainkat. [Szerencsére azért előtte is vannak zárt ajtók, amikbe ő nem jó, de kopogtatni még így is tud.]