A pityergő zseb esete, avagy a fantomrezgés mint nemzeti minimum

Ülök a villamoson, és a mellettem ülő úr hirtelen úgy csap a combjára, mintha egy veszett lódarázs fészkelte volna be magát a szövetnadrágja alá. Rémülten kapja ki a telefont. A kijelző sötét. Nincs üzenet, nincs lájk, nincs NAV-értesítés, még az anyja sem keresi.

Csak a fantomrezgés. A modern kor legszebb neurotikus tünete: a zsebünk vibrál, mert a lelkünk retteg, hogy kimarad valamiből.

Régen a postásra vártunk heteket, és volt időnk megöregedni két levél között. Ma, ha három percig nem pittyen a zsebünk, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szolgáltató lekapcsolta az egzisztenciánkat. A hordalék nem a tengerből jön, hanem a képernyőkből ömlik a nyakunkba.

Mondhatnánk persze, hogy ugyan már, miért lenne ez baj, hiszen ez a fejlődés, és mindenki hülye, aki ez ellen szót emel.

Nos, egyetlen bökkenő van. A fejlődés minden józan tekintetben a tudás gyarapodását, valamint önmagunk megismerését és kifejezését jelentené. Mindaddig azonban, amíg azt hisszük, hogy akkor fejlődünk, ha valami ordító faszságot nézünk a képernyőn – és még el is hisszük, mert kétségbeesetten el akarjuk hinni –, az bizony a szellemi hanyatlás biztos jele.

Rosszabb esetben a kollektív elhülyülésé.

Lássuk be végre: pontosan úgy élünk, ahogy a kígyó biciklizik – és aztán még mi csodálkozunk a legjobban, ha időnként nagyon pofára esünk.

Ez van.