Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, de a hivatalos közleményeken innen, élt egyszer egy szegény szatíraíró, akinek annyi esze volt, mint a tenger – csak éppen a tengert időközben nemzeti hatáskörbe vonták, és az eszét is szerették volna hasznosítani valamilyen közbeszerzésben.
Ez a szatíraíró egy napon elhatározta, hogy megírja a világ legnagyobb szatíráját: olyat, amelyben a király meztelen és hülye, a miniszter nem tudja, merre van előre, a sárkány pedig nem hét, hanem nyolc fejet visel, mert a nyolcadikra külön pályázati támogatást nyert.
Elővette hát a lúdtollát, amelyet még az ükapjától örökölt, és papírra vetette a vázlatot.
Ekkor megszólalt benne egy mély alt, mely oly zord volt, mint egy friss hivatali pecsét:
— Ezt így nem lehet!
— Miért nem? — kérdezte a szatíraíró… mert a népmesékben az ember még kérdezhet, mielőtt a kérdése illetékes vizsgálati szervhez kerülne.
— Mert a király nem hülye, hanem stratégiailag sajátos gondolkodású. Arról nem is szólva, hogy a meztelenség is félrevezető képzettársításokat szülhet. A sárkány pedig nem sárkány, hanem többfejű kompetencia-központ.
A szatíraíró elgondolkodott, majd leírta az első mondatot: „A király stratégiailag sajátos gondolkodású.”
— Ez már jobb — mondta a hang —, de a sajátosság szó negatív felhangokat kelthet, a stratégia pedig hosszú távú következetességet feltételez, ami jelen esetben nem bizonyítható.
Így esett, hogy a szatíraíró három nap és három éjjel dolgozott a mondaton, míg végül ezt írta:
„A király gondolkodása a mindenkori körülményekhez igazodó, folyamatosan fejlődő folyamat, amelynek eredményeit a jövő történészei megfelelő távolságból értékelhetik.”
A hang hallgatott. Ez volt az első siker.
A hét lakat és a társadalmi percepció
A szatíraíró vérszemet kapott, és elindult a nagyvilágba, hogy tapasztalatot gyűjtsön.
Útközben találkozott egy öregasszonnyal, aki egyetlen tarisznyában hordta az összes igazságot, ám a tarisznya száját hét lakat zárta, és mindegyik lakathoz külön kulcs tartozott, amelyeket egy nyolcadik lakat őrzött. Az öregasszony elárulta, hogy a kulcsokat a sárkány rejtegeti, a sárkány viszont csak a kulcsok társadalmi hasznosításáért felel, a hozzáférés nem az ő asztala.
— Akkor hogyan lehet megtudni az igazságot? — kérdezte a szatíraíró.
— Egyszerű — felelte az öregasszony. — Nem kell megtudni. Elég, ha mindenki a maga igazságának nevezi azt, amit a másik nem mer cáfolni.
Ezt a szatíraíró följegyezte, mert úgy érezte, végre birtokába jutott valaminek, amitől a műve igazán nagy lehet. Csakhogy mire visszaért a falujába, az igazságot időközben átnevezték társadalmi percepcióvá, a cáfolatot kommunikációs kockázattá, a hallgatást pedig felelős önmérsékletté. Aki pedig mindezek után mégis megszólalt, arról kiderült, hogy nem megfelelő hangnemben járult hozzá a közbeszédhez.
A megváltozott népmesék
A szatíraíró ekkor úgy döntött, hogy a népmesékhez menekül, hiszen azokban minden lehetséges: a szegény emberből lehet király, a királyból béka, a békából pedig, ha elég sokáig csókolgatják, akár PR-tanácsadó is.
Csakhogy a népmesék is megváltoztak:
A legkisebb fiú már nem indult szerencsét próbálni, hanem személyes márkát épített;
A hamuban sült pogácsa adóköteles reprezentációs termékké vált;
Tündér Ilona pedig közölte, hogy a palotába csak előzetes regisztrációval, érvényes személyazonosító okmánnyal és megfelelő kapcsolati tőkével lehet belépni.
Aki pedig háromszor megkerülte az üveghegyet, az nem jutott közelebb a céljához, csak igazolta, hogy képes önállóan is eltévedni.
A valóság szerzői jogai
A szatíraíró végül leült a hetedik határban, egy kiszáradt kút mellé, és föltette magának a kérdést: vajon miért olyan nehéz kinevetni azt, amin már mindenki sír?
Hiszen a szatíra valamikor abból élt, hogy a világ komolyan vett ostobaságait megmutatta a maguk nevetséges valóságában. Mostanra azonban az ostobaság is megtanulta a komolyság nyelvét, sőt doktori címet szerzett belőle, míg a nevetségesség pályázati úton elnyerhető, vissza nem térítendő támogatássá változott.
A szatíraíró ekkor megértette, hogy a legnagyobb lehetetlenség nem az, hogy nem szabad kimondani az igazat, hanem az, hogy az igazság kimondása után mindenki úgy tesz, mintha csak egy sima, reggeli kocogáskor bekövetkezett ízlésficamról lenne szó – és nem az a világ omlott volna rájuk, amelyben eddig olyan kényelmesen berendezkedtek.
Hazament, elővette a kéziratát, és az első mondat helyére ezt írta:
„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, ahol mindenki tudta, hogy a király meztelen, de a ruhátlanság megállapítására kizárólag a királyi szabászat rendelkezett jogosultsággal.”
Aztán elmosolyodott, mert úgy érezte, végre elkészült a mű.
Másnap reggel azonban megjelent a királyi futár, és közölte, hogy a szatíra nem felel meg a valóság követelményeinek, mivel a király aznapra már három új ruhát rendelt: egyet a hagyományok, egyet a modernizáció, egyet pedig a hagyományok modernizációja nevében.
— De hát ez mese! — kiáltott föl a szatíraíró.
— Éppen ez a probléma — felelte a futár. — A mese túlságosan hasonlít a valóságra, a valóság viszont nem járult hozzá a felhasználáshoz.
A szatíraíró erre fogta a lúdtollát, a kéziratát és a tarisznyáját, s elindult hetedhét országon túlra, oda, ahol még senki sem hallott a királyról, a sárkányról, a hét lakatról, és arról sem, hogy a nevetésnek előzetes engedélyre van szüksége.
És a világ azóta sem változott, csak a szereplők cseréltek ruhát.
A szatíraíró meg továbbra sem tölt ki űrlapot, hogy leírhassa: egyszer volt, hol nem volt.









Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
A hozzászólás az aktív előfizetők számára érhető el.
Előfizetői belépés
Előfizetés