Csak én fogjam be a pofámat?

Egy egész napig gondolkodott ezen Manír, amikor megpróbálták sarokba szorítani. Választania kellett a barátság, vagy a hitvallása és a társadalmi hovatartozása között. Mondhatjuk másként is: Manír majdnem sírt, amikor eldöntötte, inkább elenged egy sok-sok éves jó kapcsolatot, de nem fogja hagyni, hogy politikai nyomás nehezedjen rá. Pláne úgy, hogy ebben a viszonyban inkább Manír volt a segítő – de nem, nem érzi úgy, hogy áldozat lenne, vagy hogy tartozna neki bárki is.

Csak dühöt érez, és ordítanak benne Faludy sorai, akit még volt szerencséje személyesen megismerni. Akkor, amikor még azt hitte, hogy abban a liberális kulturterrorban, amiben valójában most is élünk, néhány közepesen szar költőcske meg írócska hagyni fogja, hogy a tehetség átvegye a helyét. Manír ezért nem ír már valójában. Mert még most is ütni tudná azokat, akik tudatosan nyomták el a képességeit és a lehetőségeit. És ezek a figurák még mindig ugyanott ülnek.

Így aztán így van járva Manír. Túlélő éjszakás jegyszedő a Semmi ágán ül szívem múzeumban, ami az ő kibaszott életét mutatja be tizennyolc négyzetméteren – nincs túlzsúfolva. És túlélő vállalkozó, akit minden másodpercben megpróbálnak kihasználni; de ha nem hagyja magát, és egyszer az életben szívességet kérne, a pofájába röhögnek, és továbbállnak.

Így aztán nem marad más, csak üvöltetni a Hobótól Faludy Villonját:

„Most, hogy a bitó árnyékában állok,

a parlament eszéhez apellálok.

Mert jogában áll minden féregnek, dögnek

védekezni, ha életére törnek,

a kutya vonít, a kígyó sziszeg,

a farkas üvölt, s ebben a hideg,

tetves ketrecben, ahova bezártak:

csak én, csak én fogjam be a pofámat?

Persze: nem nékem állna a deres,

ha úr lehetnék, vagy gazdag nemes,

de mivelhogy szegény bitang vagyok,

a vallatásnál csak pofont kapok,

s most, hogy még hozzá kínpadra ítéltek

ha hegyes szögekkel a húsomba tépnek,

ha olajba főznek, ha négyrétre vágnak:

most is, most is fogjam be a pofámat?

Nem – a fejemben még több szalma lenne,

mint amennyi szalma nőtt már eddig benne,

ha most a parlament elé nem állnék,

s végső lehelletig nem protestálnék,

hogy ártatlan vagyok – s ha siralomházba zárnak,

s a bitó alatt a martalócok várnak,

míg a szuronyok merev négyszögben állnak,

hát még akkor is fogjam be a pofámat?

Búcsú:

Nem: látjátok, nem hiába firkálok,

mert ha ezt a verset ki nem gondolom,

fölöttem folyna már régen az árok,

s csalán nőtt volna már a gyomromon.

Ezért, ha a zsaruk a nyakadra hágnak,

az urak előtt ne fogd be a pofádat.”

Aztán iszik egy fröccsöt, belekacsint a tükörbe, és csak úgy magában mormolja:

– Na, Bohóckirály, én nem fogom be a pofámat.