A Titanic mint rendezvényszervezési fiaskó – amikor a nyitóesemény egyben a záróesemény is

A rendezvényszervezés egyik alapszabálya szerint mindig kell egy emlékezetes nyitány, viszont ha a nyitóünnepség túl közel esik a záróeseményhez, az nem túl szerencsés, mégis kevés projekt mondhatja el magáról, hogy ennyire hatékonyan bánt az időbeosztással. Pedig minden ígéretesen indult. Ott volt a kor legmodernebb hajója, elegáns utasok, kifogástalan vacsorák, zenekar, pezsgő, első osztály, másodosztály, harmadosztály – egyetlen dolog nem szerepelt a programfüzetben: a „jégheggyel való kötetlen ismerkedés”. Ez valahogy az utolsó pillanatban került fel a napirendre, ráadásul kötelező programpontként.

A szervezőbizottság optimizmusa legendás volt. A hajót gyakorlatilag elsüllyeszthetetlennek hirdették, ami nagyjából olyan, mintha egy esküvői meghívóra ráírnák: „Válás kizárva.” A sors pedig, mint tudjuk, különösen szereti az ilyen kihívásokat. A Titanic története végül marketingszempontból is figyelemre méltó lett: ritka, hogy egy termék legfontosabb reklámszlogenjét már az első használat során sikerül látványosan megcáfolni.

A munkatársak motiváltak voltak ugyan, de a kríziskommunikáció kissé elázott, vagy mondjuk úgy, az utastájékoztatás nem volt éppen egyenletes: az első osztály utasai még a szalonban keringőztek a kristálycsillárok alatt, miközben a személyzet igyekezett úgy tenni, mintha csak egy apró technikai fennakadásról lenne szó. Ez körülbelül olyan kommunikációs stratégia, mint amikor egy égő házban valaki azzal nyugtatja a lakókat, hogy „egy kis melegfront érkezett”. Mire mindenki rájött, hogy a helyzet több mint kellemetlen, a rendezvény már javában átalakult túlélőtúrává. Külön dicséret illeti a zenekart, amely a végsőkig játszott. Ha létezne a világ legelhivatottabb háttérzenészeinek díja, azt valószínűleg ők kapnák meg. (Kevés fellépő mondhatja el magáról, hogy a közönség szó szerint élet-halál kérdések közepette sem kérte a hangerő csökkentését. Az már más kérdés, hogy volt-e vajon olyan pofátlan utas, aki valamelyik biztonságos, kényelmesen félig telt mentőcsónakból kiabálva kért volna tőlük valami pörgős számot.)

A Titanic esete ugyanakkor örök tanulság marad minden rendezvényszervező számára. Nem elég egy látványos helyszín, a kiváló catering vagy a szigorú dress code, érdemes olyan útvonalat is választani, amelyen a dekoráció nem ütközik össze egy húszezer tonnás jégdarabbal, és célszerű a vészforgatókönyvet nem pusztán dísznek betenni a mappába. A „majd csak nem történik semmi” ugyanis ritkán bizonyul üzembiztos projektmenedzsmentnek.

Ha ma értékelnék az eseményt egy online felületen, valószínűleg vegyes vélemények születnének. A vacsorára öt csillag érkezne, a zenekar szintén kiváló pontszámot kapna, ahogy a helyszín és a kilátás is, viszont a hazautazás szervezése ebben a tekintetben igen kényes pont volna, olyan, ami meglehetősen sok kritikát vonzana. Az összegzés pedig talán így hangzana: „A nyitóest igazán felejthetetlen volt, kár, hogy a programzárás is ugyanarra az estére esett.”