Hortolányi GáborKevesen tudják, de az őrangyaloknál úgy működnek a dolgok, hogy hetente sorsolás van. Mert annak idején komoly viták voltak abból, hogy nagyon nem mindegy özvegy Kovács Béláné fölött őrangyalkodni, vagy a Pöröly becenevű stabil alkoholista őrangyalaként tevékenykedni. Az egyik esetben több őrangyal öngyilkosságot kísérelt már meg, míg a másik esetben mint őrangyal akart gyilkolni, hogy legyen vége a rémálomnak. Ezek a végletek persze. De azért vannak problémás esetek. Gabriel is az égre emelte tekintetét, amikor meglátta a kis papíron: Manír. Pedig Manírral évtizedekig nem volt baj, eltekintve néhány válást, veszekedést és két komolyabb berúgást. Se egy karambol, se egy vita, mondjuk a közösképviselő-választáson lemarházta a teljes lakóközösséget, de nem nagyon izgult be senki. Titkon tudták, azok.
Manír elirányítgatta a Csak Elmélet Bt.-t, amiről csak ő tudta, miből és főleg miért működik. Gondoskodott a volt családjáról, akiktől a saját érdekükben költözött el, de amúgy semmi különös nem volt egészen a Bohóckirály színrelépéséig, majd megkoronázásáig. Manír addig tiszteletben tartotta a hülyéket, meg azt is, hogy szavazójoguk van. A kapcsolaton belüli bántalmazásról is azt gondolta, hogy az is csak a rendőrök meg a jogászok dolga. Az se nagyon érdekelte, hogy a bukott király emberei hogyan gazdagodnak napról napra, pedig tudta, abból még baj lesz idővel. Mert ha lopsz és többen vagytok, akkor illik egyenlő arányban felosztani a szajrét. Ha nem így teszel, csak idő kérdése, hogy a tettestársból mikor lesz vamzer, vagy ami még rosszabb, ellenfél. Bár egyes megfigyelések azt is kimutatták, hogy a magyarok esetében az egyenlő elosztás esetében is valamiért előjön az, én egyenlőbb vagyok az egyenlőknél, és csoporton belül is megy a lopás. Vagy ha úgy nem sikerül, akkor a legnagyobb főnök ellen fordulnak. Mert ők már olyan kőprofik, hogy nem elégszenek meg a konccal, nekik a teljes zsákmény kell.
Na, mióta a kőprofik és a Bohóckirály uralkodik, Manír teljesen megváltozott. Soha nem volt túl emberszerető ember, de a választás napján azokat, akik az ország legszentebb terén táncikálva ünnepelték a Bohóckirályt és udvartartását, azonnal baszta ki az ismeretségi köréből, ezután pedig jöttek, akikről kiderült, hogy szavazatukkal segítették a Bohóckirályt a trónra. Csak nagyon kevesen maradtak, akiknek elnézte az árulást. Azt is csak azért, mert tudta, az emberek többre vágynak a semminél, és azt hitték, létezik olyan politikus, aki nem hazudik.
Gabriel kedd este szállt le Manírhoz a gangos bérház harmadik emeletére. Nem vitt magával glóriát, mert a folyosói mozgásérzékelős lámpa amúgy is rossz volt, felesleges feltűnést meg nem akart. Konyak viszont még volt nála, mert annak idején a pocakos hadfi, bizonyos Napóleon egy jelentősebb készletet bízott rá. És ugyan az őrangyaloknak, főleg ha azok arkangyalok is, nem lehet inni, de van az a hiedelem, hogy a pesti bérházakba már régen nem is néz rá a nagyfőnök, nemhogy beléjük. Egyszerűen szégyelli, hogy bármennyit is tett az ott lakókért, azok mindig felélték a jövőt. Manír a konyhában ült, az asztalon a Csak Elmélet Bt. kockás füzete, egy fél üveg fanyar, kommersz konyak, és egy vastag falú vizespohár társaságában. Zene nem volt.
— Nem zártad be az ajtót — mondta Gabriel, és leült a kisszékre a kredenc mellé. A szárnytollait kissé behúzta, mert a konyha szűkös volt, és olajszag terjengett.
— Minek? — kérdezte Manír anélkül, hogy felnézett volna.
— A tolvajok már a parlamentben ülnek, az alsó szomszéd meg megsértődött a múlt héten, úgyhogy nem jön fel sót kérni. Te ki vagy?
— Gabriel. Az e heti őrangyalod. Manír végigmérte. Nem lepődött meg különösebben; a kerületben ennél furcsább figurák is megfordultak az éjjel-nappali előtt. Töltött egy ujjnyit a pohárba, és az angyal elé tolta.
— Küldhettek volna valami bögyöset helyetted, de ha már így alakult, igyál, ha bírsz. Ha meg nem, akkor mondd el gyorsan a dorgálást, aztán repülj vissza a fellegekbe. Gondolom, a törlések miatt küldtek.
— Pontosan — bólintott Gabriel, és óvatosan megfogta az üvegpoharat.
— Az égiek nem szeretik az ilyen radikális elszigetelődést, Manír. A felebaráti szeretet parancsa nem tartalmaz olyan kitételt, hogy „kivéve, ha rossz pártra szavazott a szerencsétlen”. Az emberi közösség megtartó erő. Nem vághatsz el minden kötelet, szövetséget és barátságot, csak mert a többség tévedett.
Manír felhorkant a hokedlin, és rágyújtott egy cigarettára.
— Tévedett? Figyelj ide, szárnyas barátom. Ha valaki nem figyel oda és rámegy a jégre megcsúszik és seggre esik, az tévedés. Ha valaki tíz éven át nézi, ahogy a zsebéből kiveszik a pénzt, a szájából a szót, a gyereke elől meg az iskolát, aztán vasárnap délután elmegy, behúzza az ikszet az alternatívára egy tolvaj neve mellé, este pedig zászlót lobogtatva ugrál a téren a nyolcvanas évek legszarabb diszkószámaira, az nem tévedés. Az bűnpártolás. Vagy komplett elmebaj. Én meg nem vagyok sem szociális gondozó, sem pszichiáter.
— De hát megszánhatnád őket — próbálkozott Gabriel, bár a hangja már korántsem csengett olyan magabiztosan, mint a mennyei kancellárián.
— Becsapták őket. Megvezették a lelküket.
— Meg a fenét — vágta rá Manír, és a poharára koppintott a körmével.
— Ők akarták, hogy becsapják őket. Olyan ez, mint amikor a vásári mutatványos elhiteti a paraszttal, hogy a három kártya közül a piros ász van középen. Tudja a nyomorult, hogy csalnak, látta már tegnap is, de mégis odateszi az utolsó forintját, mert elhiszi, hogy majd ő lesz az az egy, aki túljár a banda eszén. Te azt akarod, hogy menjek le közéjük, veregessem meg a vállukat, és mondjam azt: semmi baj, Bélám, a te nyomorod az én nyomorom is?
— Ez lenne a dolgod, nem? — kérdezte az angyal csendesen.
— Frászt. Ha én most megbocsátok nekik, akkor legitimálom az ostobaságukat. Ha nem csukom rájuk az ajtót, azt hiszik, következmények nélkül lehet eladni egy egész országot egy tál hideg paprikás krumpliért. Ti ott fenn a felhők szélén ülve nem értitek a földi mechanizmust. Ha ti most megmentitek őket a saját hülyeségüktől, mit tanulnak belőle? Semmit. Négy év múva megválasztják a cirkuszi majmot is miniszterelnöknek, csak legyen rajta szép zsinóros mente.
Gabriel hallgatott. A konyhában csak a hűtőgép zúgott tompán. Lassan a pohárhoz emelte a kezét, és belekortyolt a barna lébe. Megborzongott; a szesz kaparta a torkát, és jelzésértékűen az asztalra tette a Napóleon-féle nedűt. Azt még nem nyereségvágyból elkövetve gyártották, és nem is volt rajta adó. Ami nem lehetne rajta, ha bárki is komolyan venné azt az alapelvet, hogy nincs kettős adózás. Ami mondjuk igaz. Kettős nincs. Mert adóztatják a fizetésed, bármit, amit veszel, és pár hónap, és bármid, amid van. Ez több mint kettő…
— És szerinted mi lesz velük? — kérdezte az angyal, a poharat forgatva a tenyerében.
— Semmi különös — vonta meg a vállát Manír.
— A Bohóckirály lassan elfogyasztja a tartalékokat, a kőprofik meg, ahogy mondtam, elkezdenek egymás torkának esni. Mert a konc fogy, az étvágyuk meg nő. Előbb a kis tolvaj dobja fel a nagyot, aztán a nagy tolvaj áldozza be a kicsit, végül a király kénytelen lesz kinevezni az ellenségeit barátnak, a barátait meg hazaárulónak. És amikor már mindent feléltek, a nép ott áll majd a hideg lakásban, és pislog, hogy ki zárta el a fűtést pediig ő befizette még a rendszerhasználati díjat is.
— És te mit csinálsz majd akkor?
Manír rámosolygott az angyalra. Nem volt meleg mosoly, de volt benne valami kikezdhetetlen, acélos nyugalom.
— Ülök itt a konyhában. Főzök egy feketét, és átnézem a Csak Elmélet Bt. zárómérlegét. Az legalább stimmel. Nem lopunk, nem tapsolunk, nem ígérünk örök életet.
Gabriel letette az üres poharat a viaszosvászonra. Megigazította a szárnyát, és lassan felállt.
— Tudod, Manír… a főnökség nem fogja jó néven venni a jelentésemet. Azt kellene beírnom a rubrikába, hogy eltévelyedtél a gőg és a harag bűnébe.
— Írd be nyugodtan — mondta a Manír, és újra töltött magának.
— Aztán húzz mellé egy strigulát a valóságérzék rovatba is. Az angyal a kilincsre tette a kezét, de még egyszer visszanézett a kopott konyhába, a sárga lámpafényre és a magányos alakra.
— Jövő héten újra sorsolnak — mondta halkan.
— Tudom — legyintett Manír. — Ha engem húzol megint, hozz valami tisztességes pálinkát. Azt jobban bírom.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
A hozzászólás az aktív előfizetők számára érhető el.
Előfizetői belépés
Előfizetés