Schneider EdinaA hallgatóság
A sármőr beszélt.
A tér szélén valaki kávét keresett. Más a telefonját nézte, néhányan halkan beszélgettek. Amikor elöl taps hallatszott, többen felkapták a fejüket, és gyorsan csatlakoztak hozzá.
Magyarország a férjét figyelte.
Ismerte azt a mozdulatot, ahogyan a papír fölül végignézett az embereken. Otthon is pontosan így nézett rá, valahányszor úgy érezte: nem figyel rá eléggé.
A szabadságról beszélt. Aztán azokról, akik szerinte méltatlanok rá.
Magyarország már várta, mikor kanyarodik végre vissza ötvenhathoz.
Reggel még azon dühöngött a palotában, kik nem jöttek el. Hetekig sorolta a nagyvilág urait, akik majd mind mellette állnak az emelvényen. Az intéző végül csendben leszedette a fölösleges névtáblákat az üres székekről.
Orsolya asszony megérkezett. A sármőr az ő oldalán mosolygott a legtöbbet. A vendég már szinte haza sem akart menni, annyira otthon érezte magát. Magyarország meg csak ült mellettük, és nem találta a helyét a saját otthonában.
— Szép közös ünnep lesz — mondta még reggel a sármőr.
Magyarország majdnem megkérdezte: kivel?
Azokkal, akiket tegnap még hazaárulónak nevezett? Vagy azokkal, akik csak akkor fértek bele a közös hazába, ha ütemesen tapsoltak neki?
A férje sérelmezte a távolmaradásukat. Magyarországnak eszébe jutott, hányszor mondta neki vacsoránál: ilyen hangnemben lassan senki nem fog leülni mellé az asztalhoz.
Akkor sem hallgatta végig.
A beszéd folytatódott. A tér széléről lassan elszivárgott néhány ember.
Máshol is emlékeztek
Este Magyarország maga elé emelte a kristályt.
— Láttad a Corvin közt?
— Nem engedtek máshová.
A gömbben képek jelentek meg. Zászlók, egymás mellett álló emberek, egy másik megemlékezés. Ott is sokan voltak. A szemükben olyan elszántság égett, amilyet Magyarország már nagyon régen nem látott.
Közelebb hajolt.
A palotában egész nap úgy beszéltek, mintha az, aki nem a sármőrt hallgatta, magáról az ünnepről maradt volna távol.
Pedig csak tőle.
— Az Öreg Mester? — kérdezte halkan.
— Párizsban van.
A sármőr minden lépéséről tudni akart. Néhány emberét utánaküldte, és egész nap róla beszélt. Magyarország néha már azt hitte, a férjét jobban érdekli, mit csinál az öreg Párizsban, mint az, mi történik a saját ünnepségén.
Másnap újabb képet mutatott a kristály: őszi fák, régi sírok, egy csendes emlékhely. Nagy Imre és mártírtársai jelképes síremléke a Père-Lachaise temetőben.
Az Öreg Mester ott állt előtte.
Magyarország sokáig nézte. Az előző napi harsány emelvény után ez a hely tűnt a legméltóbbnak az emlékezéshez. Egy koszorú. Lehajtott fej. Végre nem beszélt senki.
Az öregnek sem jutott sok nyugalom. A városban kérdezők, kiabálók eredtek a nyomába. Ha megállt, köré gyűltek; ha továbbment, utánaindultak. A palotába már azelőtt befutottak a róla szóló jelentések, hogy hazaért volna.
Magyarország letette a gömböt.
Az ünnepnek már vége volt. Az üldözésnek még nem.
Egymásra találni
Az Öreg Mester este jelentkezett.
— Láttam, hol voltál — mondta Magyarország.
— Jó volt ott megállni egy kicsit.
— Itt egész nap beszéltek. Mégsem éreztem egyetlen percig sem, hogy rólam lenne szó.
Az öreg figyelte az arcát a derengő fényben.
— Beszélsz már a többiekkel?
— Igen. Megkapom a leveleket. Elmondják azt is, amit előlem elhallgatnak a palotában. Csak néha még elhiszem neki, hogy teljesen egyedül maradtam.
— Mit gondolsz, miért keresnek mindennap?
— Mert aggódnak értem.
— Azért is. De nekik is szükségük van rád. Meg egymásra.
A folyosón lépések hallatszottak. Magyarország gyors mozdulattal elfordította a kristályt, és némán várt.
Amikor újra maga elé emelte, az öreg még ott volt.
— És ha nem értünk mindenben egyet?
— Nem is fogtok. Kezdjétek azzal, amiben igen.
Magyarország bólintott.
— Azt sem tudom, mennyit bírok most.
— Majd elmondod nekik. Ők is elfáradnak néha.
Amikor az öreg képe eltűnt a mélyben, Magyarország megkereste a többieket. Egymás után érkeztek a válaszok.
Valaki ugyanúgy félt, mint ő. Más már talált két embert, akivel beszélhetett. Egy harmadik azt kérdezte, miben tudna segíteni.
Magyarország most már maga is kérdezett: Ki mit lát? Kiben lehet megbízni? Mire volna szükségük?
Mire a férje aznap este bezárkózott a szobájába a szokásos telefonhívásához, Magyarország előtt már nevek és vállalások sorakoztak a papíron. Volt, aki híreket hozott, más továbbadta őket. Akadt, aki egyelőre csak annyit ígért, hogy másnap is jelentkezik.
Magyarország ezt is felírta.
Aznap este sokáig világított a kristály.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
A hozzászólás az aktív előfizetők számára érhető el.
Előfizetői belépés
Előfizetés