Hortolányi Gábor— Nem érdekel, hogy mit mondott az ügyész meg a nyomozó! Érted? Nem érdekel! Nincs olyan, hogy valakit nem lehet megvádolni! Ha kell, visszamenőleges hatályú törvényt hozunk, de börtönt ígértem meg tisztítótüzet! Eltelt hat hónap, és három közepesen szar letartóztatást bírtatok összehozni! Azt is szarul! Ti ne játsszatok az én ígéreteimmel, mert nekem nem akárki volt a nagyapám, és én sem vagyok akárki!
Ti pedig, szakadt némberek, nem mentek sehová! Mi az, hogy lemondani? Majd ha én mondom! És akkor sem lemondtok, hanem én küldelek el benneteket! Remélem, világos?! És senki ne merészeljen nélkülem döntést hozni, vagy akár csak nyilatkozni is! Ez itt mind én vagyok! Ti csak megköszönhetitek a lehetőséget, hogy itt lehettek. Nem, nem érdekelnek az érvek! És levegőt is lábujjhegyen vegyél! Mosolyogj azzal a lópofáddal, ha mellettem vagy! Annyira szánalmasak vagytok… A fingom szagát sem érdemelnétek meg!
A dermedt ájer és a megalázottság csendje
A szoba fagyos légköre ezek után dermedtté vált, mintha valahol a távolban páran gúnyosan röhögtek volna. Érezni lehetett a szégyenteljes megalázottság és a gyávaság szagát.
A mély csendben ez a fojtogató ájer még nyomasztóbbá tette a tudati felismerést: szolga vagy. Alig több, mint azok a jobbágyok, akik szolgává tettek. Nem könnyű ezt megélni, pláne nem a démonok árnyékában, akik csörgetik az arannyal teli zacskót, és kaján vigyorral dobnak eléd egy ezüstpénzt: „Addig is vegyél már egy tisztességes ruhát!”
Élősködők a gazdatestben
A démonok szimbióták – gondolnánk, de ez nem igaz. A démonok élősködők és beköltözők. Ha pedig beköltöztek valakibe, akkor válik csak igazán érdekessé parazita természetük.
Miért?
Mert jól megférnek egymás mellett, hiszen a céljuk egy: a rontás. Mivel nem Árpád nemzetségéből valók, de még a hét vezérhez sincs semmi közük, így nincs bennük irigység sem. Aki kapja, marja alapon dolgoznak, és még segítik is egymást.
Tudom, ez furcsa egy átlagembernek, akinek két szó az istene: az ingyen meg az elvenni. Ezt a két szót a démonok nagyon is meg tudják ígérni, ha kell, naponta többször is – hogy aztán akár percek múlva letagadják: ők ilyet sosem ígértek. Aztán amikor nem látja senki, vagy csak a megbabonázottak, jót röhögnek az egészen.
A gazdatestnek pedig fogalma sincs az egészről. Mármint arról, hogy megszállták a démonok, és neki már csak a kilégzés, a belégzés, az energiabevitel és a salakanyag-kibocsátás maradt. Ennek több oka is van.
A démonok válogatósak: az erőset és az okost nem szállják meg, mert ugye két dudás nem fér meg egy csárdában. De ami még fontosabb érv: nem szeretnek harcolni. Nem is tudnak. Alapvetően gyávák. Ez a gyávaság teszi őket aljassá. Ha pedig a gazdatestben eleve megvan a hajlam erre, akkor olyan viszony alakul ki a paraziták és a hordozó között, ami pontosan úgy árt a környezetének, mint egy rossz király a népének.
A naiv megszállott és a fertőzött lélek
A megszállottak mind bolondok – mondják sokan. De ez tévedés.
A megszállottakban ugyanis sokszor nincs meg a gonoszság, a rosszindulat vagy a bosszúvágy. Ők szimplán csak valaminek a megszállottai, ami sokkal inkább megmosolyogtató, semmint kártékony. A jóhiszemű megszállott ártalmatlanul keresi a Pilisben Attila sírját, vagy mondja el csillogó szemekkel, hogy az emberiség mikor és a világűr melyik szegletéből lett betelepítve, s valójában milyen kísérlet részesei vagyunk.
Benne nincs ártó szándék. A valódi romlás ott kezdődik, amikor a megszállottság nem a képzeletből, hanem a hatalomvágyból és a gyávaságból táplálkozik.
A démonok tehát az eleve sérült embereket keresik. De nincs könnyű dolguk, hiszen a gyermek nem gonosznak születik. A gyermek a tiszta ártatlanság és a nyitottság lehetőségével érkezik meg a fényre. Beteggé az a fény teszi, amit a szülei mutatnak meg neki – vagy amit éppen elfednek előle. Általában sérült szülők gyermekei válnak sebezhetővé, de még ez sem törvényszerű: kamaszként, a lázadás éveiben egy erős jellem még megmenekülhet.
A többiekre pedig kíméletlenül lecsapnak a démonok.
Az utolsó lakoma és az asztalosműhely csendje
A papok elfordultak, amikor megérkezett a boszorkány; a tündér pedig az őrangyallal inkább szobára ment. Ők már tudták: itt nincs segítség. A démonok őrjöngését nincs, aki megállítsa.
Láttak már démoni utolsó vacsorát, amikor a gazdatest lelkének utolsó cafatjait szolgálják fel desszertnek. Az örömtánc közben a suttogás már arról szól, hogy a lélek után elkerülhetetlenül jön az értelem. S ha azt is felszolgálják roston – az utolsó valódi érzelemmel, a fájdalommal együtt –, a kiüresedett test végül feladja. A démonok pedig erejük teljében új gazdatest után néznek, míg a régi burok magányosan ül a lesötétített szobában, és maga elé mormolja:
— Akkor is én voltam a legjobb, a legnagyobb… Csak túl sok volt az áruló! Az árulókat is börtönbe kellett volna csukatnom. Mindenkit börtönbe kellett volna záratnom! És kellett volna a tisztítótűz, hogy felépíthessem az aranypalotát… Hogy megtudja Ő is, mit veszített!
A műhelyben a frissen gyalult és csiszolt fa tiszta illata terjengett.
A nő csendben összesöpörte a gyalulékot és a finom forgácsot. Felment a házba; a gyermekek már ettek. Mosollyal a szemében, reménnyel a szívében nézett rájuk, s elrejtette, mennyire retteg legbelül: vajon biztos, hogy megmutatta nekik a valódi fényt?
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
A hozzászólás az aktív előfizetők számára érhető el.
Előfizetői belépés
Előfizetés