Szappanos GáborA híd alatt én vagyok. Meg a kis motyóm, benne – többek közt – Az odúlakó meg a Fehér éjszakák. Úristen, hogy ezek a dosztojevszkiji figurák jómódjukban milyen cizelláltan tudtak szenvedni! Jobban szenvedtek, mint egy híd alatt éldegélő hajléktalan. No persze épp ezért hoztam magammal ezt a két kisregényt: ha elkeserednék sanyarú helyzetem miatt, előveszem őket, olvasgatom, és megnyugszom, hogy mások még nálam is jobban szenvednek.
Nyilvánvaló, hogy a budai hídfőt választottam, nem a pestit. Az ember gondoljon az egészségére: Budán jobb a levegő. A főpolgármester lezáratta az alsó rakpartokat, úgyhogy a híd alatt nem kell autóbűzt szagolnom. Az autósok csak araszoljanak fönt a dugóban, a lényeg, hogy nekem legyen jó.
A légköri viszonyok persze nem ideálisak, mert a Duna egy hatalmas észak-déli szélcsatorna, itt még akkor is fújdogál a szél, ha máshol szélcsend van. És a híd alatti szállásom fekvése sem tökéletes, mert reggel a szemembe süt a szmogos Pest felett kelő nap. Márpedig én évtizedek óta későn szoktam feküdni és későn kelni, mint sok alkotó értelmiségi, s a korábbi lakásaim mind nyugati tájolásúak voltak.
Nem mintha reggel bárki is odajönne hozzám, hogy az arcomba bámuljon, de köztudott, hogy a délelőtti fény élesebb és kegyetlenebb, mint a délutáni: így aztán ha reggel a képembe tűz a nap, nemcsak hogy majd’ megvakulok tőle, de feltár minden bőrhibát és egyenetlenséget is. Ha egy riporter mégis odatévedne hozzám, és fényképes interjút kérne, határozottan arra ösztönözném, hogy fotografálás céljából térjen vissza késő délután, amikor az egész napi sütésben megfáradt nap már bágyatag, és elnéző sugaraival inkább csak simogatja az arcomat.
Ami a kilátást illeti, ehhez elvileg jobb lenne a pesti hídfő, mert akkor az alkonyi fényben gyönyörködhetnék a budai hegyvidékben, meg nosztalgiázhatnék, milyen szép helyeken laktam, mielőtt lecsúsztam a mostani nyomorúságomba.
A normalitás ringlói
Eszembe jutott, hogy egyszer régen, amikor még tisztes polgár voltam, láttam a Moszkva téren egy rendes, rokonszenves arcú embert. Még tiszta ruha volt rajta, de már szomorú képpel, kába tekintettel kukázott. Szörnyen megindított; arra gondoltam, szegény flótás legfeljebb egy hete kerülhetett az utcára.
Egyelőre tíz körömmel kapaszkodom a normalitás látszatába: menhelyeken tisztálkodom, mosom a ruháimat, igyekszem rendesen étkezni. De az az egy szem alma, amit az ebédhez adnak, rostforrásnak édeskevés, ezért feltérképeztem, hogy a budai zöldövezeti utcákban hol lehet gyümölcsöt – főleg ringlót – szemezgetni a kerítések fölött átlógó ágakról.
A hajléktalanok legveszélyesebb ellensége, a kiszáradás ellen is próbálom felvenni a harcot. A legtöbb sorstársam ebbe hal bele: nem iszik elég folyadékot, mert valószínűleg restell állandóan pisilőhelyet keresni. Sokan piálnak is, az alkohol meg ráadásul erősen vízhajtó, vagyis súlyosbítja a dehidratált állapotot. A vackába pedig nem piszkít az ember, csak ha már teljesen kivetkőzött emberi mivoltából. Hab a tortán, hogy Budapesten kevés a nyilvános illemhely, így a legtöbb hajléktalan tényleg ott végzi a dolgát, ahol tudja, illetve ahol a legkevesebben látják.
Nyár elején, a meleg beálltával akolbólítottak ki a lakásomból, miután lejárt a kilakoltatási moratórium. Munkát régóta nem találtam, ráadásul elfogyott az összes megtakarított pénzem, s már jó ideje nem tudtam fizetni a számláimat, még kevésbé a hitelkamatokat. Titkon abban reménykedtem, hogy őszre képes leszek valami megoldást találni a lakhatási gondomra. A holmimat, a ruhákat, a könyveket és a számítógépemet egy megbízható ismerősöm vette át megőrzésre.
Árhullám és kitüntetés
A júniusi nagy árvíz váratlanul a kezemre játszott.
Akkor már mindenki előtt lezárták az alsó rakpartot, így nekem is hurcolkodnom kellett. A hídfő egy magasabb pontján telepedtem meg, ahonnan beláthattam a híd melletti folyószakaszt. Néztem a megvadult Dunát, a rengeteg uszadékfát és a part kiszögelléseiben megakadó szemetet. A víz lassan emelkedett, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy egy kis csónakházféle sodródik a pillér felé. Az ár ereje félig már szétszedte a deszkákat. Közel úszott a parthoz, alig bentebb, mint a rakparti szalagkorlát, aminek már csak a legfölső pereme látszott.
A házikó jókora gerendáját görcsösen szorongatva egy idősebb férfi merült a víz alá, majd bukkant fel újra a felszínre. Nem gondolkoztam. A katasztrófaturisták mellett elsietve lementem a vízhez, s az elárasztott úttesten átcaplatva, a korláton átlépve belecsobbantam a zavaros folyóba. Volt némi gyakorlatom: húsz éve mentettem már ki egy prosztatarákos öngyilkosjelöltet egy tóból, de az állóvíz volt, ez meg dühöngő folyam.
Alighogy beértem, máris sodort a sodrás. A szalagkorlátba kapaszkodva araszoltam a bajba jutott felé. Szerencsére a tákolmány megakadt egy kőgátban, úgyhogy minden erőmet megfeszítve, bal karommal a hóna alá nyúlva kihúztam a partra a férfit. Az a pár méter egy örökkévalóságnak tűnt.
Ott már a mentők várták. Utána megjelentek az újságírók is: feltették a szokványos kérdéseiket, és fényképeket készítettek rólam – történetesen épp délelőtt, de nem bántam, mert szerencsére borult volt az ég.
Felterjesztettek életmentő emlékéremre. Én azonban megmondtam a hatóságnak: többre mennék egy munkalehetőséggel és egy szerény zuggal, ahol meghúzhatom magam.
A kérésemet meglepő módon komolyan vették – alighanem azért, mert sikerült rácáfolnom a hajléktalanokról kialakult negatív sztereotípiákra. Ősszel, amikor már csípőssé váltak a reggelek a híd alatt, kiutaltak számomra egy apró kis garzont.
Újra elismert polgára lettem a társadalomnak. A híd alatt töltött különös nyár pedig lassan emlékké szelídült.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
A hozzászólás az aktív előfizetők számára érhető el.
Előfizetői belépés
Előfizetés