Káröröm lesz vacsorára
Attól, hogy valakit bilincsben látunk, még nem kerül étel az asztalra. A vérszomjban az a nyomasztó, hogy már nem az számít, mi lesz jobb nekünk, hanem az, hogy mi lesz rosszabb annak, akit gyűlölünk. Gondolatok a kárörömről és a Bohóckirály kényelmes közönségéről.
• 2026.10.03.
A Szörny Rt.-ben a gyerekek rémületéből lett energia. Ti most miből akartok megélni?
Vérszomjból? Kárörömből?
Mert attól, hogy valakit bilincsben láttok, még nem kerül vacsora az asztalra. Vagy a gyereknek is azt mondjátok majd, hogy egyen jobb étvággyal, mert ma lecsuktak valakit?
Olvasom a kommenteket a hírek alatt. Ez az ország lassan olyan, mint egy szürreális, groteszk, rossz álom. Bár a hozzászólásokból ítélve sokan egészen jól érzik magukat benne. Már előre örülnek annak, hogy másnak rossz lesz. Drágább lesz a bevásárlás? Kevesebb marad a fizetésetekből? Sebaj, majd nézegettek egy fotót valakiről bilincsben.
Veszélybe kerül a munkátok? Legalább egy fideszesnek is rossz.
Gondolom, ezt a szolgáltató is megértően fogadja, amikor nem tudjátok befizetni a számlát. A vérszomjban az a nyomasztó, hogy egy idő után már nem is az számít, mi lesz jobb nektek, hanem hogy mi lesz rosszabb annak, akit gyűlöltök.
Csak lássátok végre megalázva. Lehajtott fejjel. Bilincsben. Talán még a saját veszteségeteket is könnyebb lenyelni, ha közben őt látjátok szenvedni. És aki ébren tartja bennetek ezt a dühöt, attól már nem is vártok válaszokat. Miből fogunk élni?
Mi lesz a munkahelyekkel? Mitől lesz jobb az egészségügy? Ezekre ráér később felelni. Most csak ígérje meg, hogy elviszik őket.
A Bohóckirály ennél kényelmesebb közönséget aligha kívánhatna magának. Elég megneveznie a következő embert, akit gyűlölhettek, és már zúg is a taps. A kérdés pedig, hogy mit fog tenni értetek, megint elvész a zajban. Aki bűncselekményt követett el, feleljen érte. De attól még nem lesz jó egy kormány, hogy olyan embereket visznek el alatta, akiket utáltok.
Az elszámoltatás jogos igény. Csakhogy egy ország jövőjéről ennél többet kellene tudnotok. Ezért elkeserítő olvasni a tiszások egy részének kommentjeit. Mintha már csak egyetlen kérdésük maradt volna: ki kerül a rács túloldalára? És azután?
Amikor a bilincses fénykép már nem újdonság, de a saját gondjaitokból egy sem oldódott meg? Akkor kit kell majd gyűlölni, hogy még egy darabig ne kelljen válaszolni nektek? Ezt most kellene megkérdeznetek. Amíg még ígéreteket hallgattok, és eldönthetitek, mivel éritek be. Mert ha végül nektek is kevesebb jut, üljetek majd le a gyerekeitekkel az üres konyhaasztalhoz, és mondjátok a szemükbe, hogy nektek megérte. Hogy mindennél fontosabb volt valakit rács mögött látni.
Aztán nézzétek meg, jóllakott-e ettől bárki.
A közös mondat kényelmes fotelja
A tömeghisztéria ebből a szempontból nem rendellenesség, hanem az emberi természet egyik legkifinomultabb luxuscikke. A magány ugyanis rettenetesen drága. Kételkedni még drágább. A saját fejünkkel gondolkodni pedig szinte arisztokratikus fényűzés. Mennyivel egyszerűbb belehelyezkedni egy közös mondat kényelmes foteljába, ahol már minden jelző készen áll, minden ellenség név szerint ismert, és minden erkölcsi ítélet előre csomagolt, akár a gyorsfagyasztott vacsorák!
A tömeg ritkán gondolkodik; sokkal inkább ritmusban lélegzik. Ezért minden korszaknak megvan a maga zenéje. Nem a komponistáké, hanem a jelszavaké. Az antik világban orákulumok beszéltek, a középkorban dogmák zengtek, később manifesztumok, párthatározatok, reklámok és algoritmusok. A hangszer változik, a dallam alig. Mindegyik ugyanazt a megnyugtató altatódalt dúdolja: ne gondolkodj, már megtették helyetted.
A jó eretnek ebből a szempontból nem forradalmár. Ez a szó túlságosan zajos. A jó eretnek inkább akusztikai hiba: olyan, mint amikor egy tökéletesen hangolt zenekarban egyszer csak megszólal egy hangszer negyedhanggal odébb. Nem hamis, csupán más koordinátarendszer szerint pontos. És ettől az egész koncert gyanússá válik.
A végső igazságok lakatja
Milyen különös, hogy az eretnekséget mindig erkölcsi kategóriának tekintették, holott eredetileg inkább esztétikai kérdés. A jó eretnek egyszerűen nem viseli el a szellemi egyhangúságot. Ugyanolyan idegenkedéssel fordul az egyetlen kötelező igazság felé, mint a festő a kizárólag szürkéből álló paletta vagy a zeneszerző az egyetlen hangból komponált szimfónia felé. Nem azért lázad, mert mindenáron különbözni akar, hanem mert sejti: a valóság túl gazdag ahhoz, hogy egyetlen mondatban elférjen.
A világ mindig akkor kezd el vérezni, amikor valaki kijelenti róla, hogy végre teljes egészében megértette. Mert aki azt mondja: „megvan a végső igazság”, az valójában már nem az igazságról beszél, hanem a lakat kulcsáról. A végső igazságok mindig lakatok.
A filozófia ezzel szemben inkább zárak nélküli folyosó, ahol minden ajtó mögött újabb ajtó vár, s a legnagyobb felfedezés gyakran nem a szoba, hanem maga a kilincs. Ezért volt Szókratész veszélyesebb Athén számára, mint egy teljes spártai hadsereg. Nem azért, mert új tanokat hirdetett, hanem mert kérdezett. A kérdés a gondolkodás bacilusa. Lázat okoz. A biztos rendszerek pedig rettegnek a láztól, mert minden hőemelkedés azt bizonyítja, hogy a szervezet még él.
Krisztus sem elsősorban csodáival zavarta meg kortársait – csodatevőkből mindig akad néhány minden vallás peremvidékén –, hanem azzal a szinte botrányosan egyszerű gesztussal, hogy a törvényt újra az ember arcán akarta lemérni. Ám az arc túlságosan változékony. Giordano Bruno csillagai sem azért égtek veszélyesen, mert messzebb voltak, mint addig hitték. Azért voltak veszedelmesek, mert a végtelenben voltak. A végtelen ugyanis minden hatalmat relativizál. Aki egyszer belenézett a kozmoszba, az már nehezen hiszi el, hogy a hivatal pecsétje a világmindenség középpontja.
Nyelvtani lázadás
A történelem valójában nem más, mint különböző tömeghisztériák egymást váltó jelmezbálja. Az álarcok cserélődnek, a koreográfia alig. Tegnap boszorkányokat kerestek, ma árulókat, holnap talán algoritmushibákat. Az ember mindig talál valakit, akire ráruházhatja saját metafizikai bizonytalanságát. Mert nincs nehezebb feladat annál, mint belátni: a világ nem azért bonyolult, mert valaki elrontotta, hanem mert eleve bonyolult.
A tömeghisztéria szereti az egyszerű mondatokat, a valóság viszont alárendelő mellékmondatokból épül. Talán ezért olyan ritka a jó eretnek. Nem hős, még kevésbé mártír. A mártírság olykor hiúság is lehet. A jó eretnek inkább nyelvtani jelenség: nem engedi, hogy a pont túl korán kerüljön a mondat végére. Minden kijelentés után odatesz egy vesszőt, egy zárójelet vagy egy kérdőjelet. Tudja, hogy a gondolkodás írásjele valójában nem a pont, hanem a kettőspont: mindig következik valami.
S milyen különös, hogy a civilizáció legnagyobb alkotói szinte kivétel nélkül rossz kortársak voltak. Dante száműzött, Cervantes hadifogoly, Spinoza lencsecsiszoló, Kafka biztosítási hivatalnok, Van Gogh bolondnak nevezett festő, Nietzsche önmaga romjai alatt élő filozófus. Mintha a kultúra mindig azokból a kövekből építené katedrálisait, amelyeket a jelenkor kidobott az út szélére. Talán ezért gyanús minden korszak, amely túlságosan egyetért önmagával. Az egyetértés ugyanis nem mindig a bölcsesség jele. Gyakran csupán a képzelőerő hiánya.
A humor mint az utolsó menedék
Az igazán nagy civilizációk nem attól voltak nagyok, hogy mindenki ugyanazt hitte, hanem attól, hogy elbírták a kételkedőket is. Athén addig volt Athén, amíg elviselte Szókratészt. Firenze addig volt Firenze, amíg vitatkozni lehetett. A felvilágosodás addig volt felvilágosodás, amíg saját magát is kinevette. Amikor megszűnik az önirónia, rendszerint megjelenik a rendőrség. Mert a humor a filozófia utolsó menedéke. Aki még nevetni tud saját igazságán, az valószínűleg nem fog máglyát építeni.
A jó eretnek ezért nem a bizonyosság embere, hanem a kíváncsiságé. Nem zászlót hordoz, hanem nagyítólencsét. Nem új dogmát akar a régi helyére állítani, hanem ablakot nyitni egy olyan szobában, ahol már mindenki megszokta az állott levegőt. Tudja, hogy a szellem legveszélyesebb ellensége nem a hazugság – a hazugság legalább mozog –, hanem a megkövesedett igazság, amely már nem kérdez, nem kételkedik, nem figyel, csak uralkodik.
S végül talán maga az eretnekség sem más, mint a szeretet egyik ritka formája. Aki ugyanis valóban szereti az igazságot, az nem meri végleg birtokolni. Körbejárja, mint egy középkori zarándok a székesegyházat; minden oldalról másnak látja, és minden kapunál belátja, hogy az épület nagyobb nála. Csak a fanatikus hiszi, hogy az egész katedrálist zsebre vághatja.
Így aztán a jó eretnek magánya nem tragédia, hanem szolgálat. Ő emlékezteti újra és újra a történelmet arra az egyszerű, de folyton elfelejtett tényre, hogy az ember nem azért kapott arcot, hogy mindig ugyanabba az irányba fordítsa, és nem azért kapott értelmet, hogy végül egyetlen hangszóróvá egyszerűsítse.
A civilizáció talán addig marad életben, amíg akad legalább egy ember, aki a diadalmas kórus közepén halkan megkérdezi: „Biztosak vagyunk benne?”
Mert a történelem legfontosabb mondatai szinte soha nem felkiáltójellel kezdődtek, hanem egy szerény, udvarias és rendkívül veszélyes kérdőjellel. Az eretnekség talán nem más, mint az igazság alázatos kutatásának legmagasabb formája.
Nem akarod, hogy a közösségi média szűrje az cikkeinket? Csatlakozz a Kígyó Biciklizik Telegram-csatornájához itt! Itt cenzúra és algoritmus-mocsok nélkül azonnal megkapsz minden új írást.
Kígyó Szatíra-Szavazás
Mi a legabszurdabb következménye annak, hogy az emberek egyforma módon gondolkodnak és érzésként élik meg a világot?
elszámoltatás káröröm közélet Létlelet
Last modified: 2026.10.03.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
A hozzászólás az aktív előfizetők számára érhető el.
Előfizetői belépés
Előfizetés