A parlamenti ülésteremben, ahol a szavazások szívverése ritkán vált ilyen drámaivá, a Seszták-botrány után mindenki a nézőtéren érezte magát. Magyar Péter, miniszterelnök, akit a szónoki pulpitusra emeltek, olyan szenvedéllyel beszélt a tizenhat éve elvesztegetett időről, mint akit a múlt fájdalma hajt. „Tartozom a magyar embereknek annyival, hogy szembesítem őket a felelősökkel!” – mondta, miközben a képviselők közötti feszültség szinte tapinthatóvá vált.
A házelnök, mint egy zongorista, aki eltévesztette a hangot, próbálta irányítani a káoszt, de a düh és frusztráció, mint egy árvíz, átsöpört a teremben. A Seszták-ügy kapcsán felmerült pénzek és eltűnt dokumentumok minduntalan újra és újra felébresztették a régi ellentéteket, mintha a múlt ördögei kísértenének.
Egy képviselő, akinek a hangja olyan volt, mint a távoli mennydörgés, kiáltotta: „Meddig tűrjük még ezt az abszurditást?” A válaszok, mint a hullámok a tengerparton, elmaradtak. A parlamentben helyet kapott a kétségbeesés, az irónia és a gúny, mint a legjobb színészek, akik elégedetten nézik a közönség zűrzavart.
Kígyó szerkesztőség







Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
A hozzászólás az aktív előfizetők számára érhető el.
Előfizetői belépés
Előfizetés