Avagy kinek akarunk tulajdonképpen tetszeni?
Ötven felett az ember testével érdekes dolgok történnek. Ami eddig fent volt, az lassan lefelé indul. Ami lapos volt, az gömbölyödik. Ami feszes volt, az megereszkedik.
A tükör pedig időnként olyan részletekre hívja fel a figyelmünket, amelyekkel korábban nem is foglalkoztunk.
Köszönjük szépen, tükör!
Persze a szépségipar mindenre kínál megoldást. Ráncok? Eltüntetjük! Megereszkedett bőr? Megemeljük! Ősz haj? Befestjük! Pluszkilók? Eltüntetjük!
Lassan már csak az a kérdés, hogy az emberből mennyi marad eredeti alkatrész.
De vajon tényleg mindent meg kell változtatnunk magunkon, ami az idő múlására emlékeztet?
Ájurvéda-terapeutaként Svájcban sokféle nővel találkoztam. Volt, aki elégedett volt a testével, volt, aki változtatni szeretett volna rajta. Volt, akinek egy beavatkozás örömet hozott, másnak csalódást.
És megtanultam valamit: egy nő testét látva nem ismerjük a történetét. Nem tudhatjuk, milyen döntések, betegségek, terhességek, bizonytalanságok vagy éppen újrakezdések vannak mögötte.
Ezért nem szeretnék senki döntése fölött ítélkezni. Akár változtat valaki a külsején, akár nem, az az ő teste, az ő élete. Engem inkább az foglalkoztat, miért érezzük olyan gyakran, hogy a testünkön állandóan javítani kell valamit.
Most éppen Gombóc Artúr jutott eszembe. Tudjátok, aki mindenféle csokoládét szeretett. A kereket, a szögleteset, a hosszút, a rövidet…
Milyen érdekes! A csokoládénál természetesnek tartjuk a sokféleséget, a női testnél viszont időnként mintha egyetlen tökéletes formát keresnénk!
Pedig van kicsi mell, nagy mell, keskeny csípő, széles csípő, lapos has és gömbölyű has. És akkor mi van?
Gombóc Artúr legalább nem akarta az összes csokoládét ugyanolyan formájúra önteni!
A szépségideálok ráadásul folyamatosan változnak.
Gondoljunk csak Marilyn Monroe-ra!
A világ szexszimbólumként emlékszik rá. A szőke haj, a vörös rúzs, a nőies alak, a híres mosoly.
Pedig Marilyn nemcsak gyönyörű volt, hanem intelligens és ambiciózus is. Saját produkciós céget alapított, mert nagyobb beleszólást akart a pályájába. Mégis milyen sokszor beszélünk róla úgy, mintha a legfontosabb tulajdonsága a teste lett volna!
És ott van Rita Hayworth, a legendás Gilda. A férfiak egy ellenállhatatlan filmsztárt láttak benne. Ő pedig egyszer keserűen megjegyezte, hogy a férfiak Gildával mennek ágyba, de Ritával ébrednek. Micsoda mondat!
Mert a csillogás mögött ott volt egy valódi nő, aki azt szerette volna, hogy ne csak a róla kialakított képbe legyenek szerelmesek.
És a Notting Hill…
Anna, egy világhírű színésznő, aki a reflektorfényen kívül egyszerűen csak önmaga szeretne lenni.
Mert végül is nem erre vágyunk?
Hogy valaki akkor is szépnek lásson minket, amikor reggel kócosan, smink nélkül, félálomban keressük a kávénkat?
Bár én ilyenkor még azt sem szeretem, ha kérdeznek tőlem valamit!
És ha már a szépségideálok változásánál tartunk, nézzük Pamela Andersont! Egy egész generáció számára ő volt a tökéletes női test egyik jelképe. A vörös fürdőruha, a szőke haj, a gondosan felépített szexszimbólum. Ma pedig gyakran smink nélkül jelenik meg a nyilvánosság előtt.
Számomra nem az az érdekes, hogy korábban milyen döntéseket hozott a külsejével kapcsolatban. Hanem az, hogy most megengedi magának, hogy másképp nézzen ki, mint amit évtizedeken át elvártak tőle.
És ebben van valami felszabadító.
Nem kell örökké ugyanannak a nőnek maradnunk, akit húsz- vagy harmincévesen megszokott a világ.
A menopauza egyébként is rengeteg változást hoz. Nemcsak a testünkben, hanem abban is, ahogyan önmagunkra nézünk. Lehet, hogy negyvenévesen még kétségbeesetten próbáltunk megfelelni valamilyen elvárásnak, ötven felett pedig már kezdjük megkérdezni:
De tulajdonképpen kinek? A párunknak? A barátnőinknek? Az idegeneknek? A közösségi médiának? Vagy végre saját magunknak? Én nem gondolom, hogy egy nőnek feltétlenül el kellene fogadnia mindent, amit a tükörben lát.
Ha szeretne változtatni valamin, tegye. Ha egy beavatkozás segít abban, hogy jobban érezze magát, az az ő döntése. És ha nem akar semmit megváltoztatni, az is.
Csak az lenne jó, ha egyik döntés mögött sem az a félelem állna, hogy máskülönben már nem vagyunk elég szépek, elég fiatalok vagy elég szerethetők. Mert ötven felett nem kevesebbek leszünk.
Több történetünk van. Több tapasztalatunk. Több mindent túléltünk, és remélhetőleg egyre jobban tudjuk, mi tesz minket boldoggá.
A szépség szerintem nem ott kezdődik, hogy minden tökéletes rajtunk. Hanem ott, hogy már nem kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Én mindenesetre a saját testemmel egyelőre békét kötöttem.
A gravitációval pedig nem fogok pereskedni.
Eddig minden ügyét megnyerte, és gyanítom, a fellebbezésnek sincs sok értelme!











Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
A hozzászólás az aktív előfizetők számára érhető el.
Előfizetői belépés
Előfizetés